Családi karácsony: azt se tudom, hol áll a fejem, mégis megéri

Mielőtt még bárki Grincsnek gondolna, egyáltalán nem erről van szó! Azonban minden évben én vagyok az, aki összehangol mindent mindennel. A férjem évről-évre mindig szélesebbre tárja a karját megadóan, mi szerint „Neked ez a kisujjadban van, szívem" és kihátrál az utamból. A gyerekek a nagy, családi banzájt élvezik az egészben, a finomabbnál-finomabb ünnepi menüt, süteményeket. Ja, és az ajándékokat! Melyik könyvet is mondta a lányom, hogy mindenképp szeretné megkapni?! Pörgetem fejben a kívánságlistát, miközben épp egy megpakolt bevásárlókocsit navigálok a pénztárhoz, három nappal karácsony előtt.

Telefonnal a fülemen, a két gyerekkel (náluk fejenként négy bevásárlószatyorral) és öt megpakolt táskával esek haza, este fél hatra - szó szerint. A férjem egy könnyű vacsorával vár minket haza, és elveszi tőlem a holmikat, de a pakolás már rám vár, mert „Te tudod a konyhai logisztikát". A telefon túlfelén épp a negyedik unokatestvéremékkel egyeztetek: mikor érkeznek, hányan, kell-e szálláshelyként is szolgálnunk, vagy a lakoma után, estére távoznak? És ezt még a férjem oldaláról is le kell zongoráznom. Három nap alatt.

Huszonharmadikán este fát díszítünk - azaz főleg én, mert a srácok a saját kis birodalmukat karácsonyosítják, a férjem pedig a kinti fényekkel mókázik. Ezt az egyet nem engedtem meg, hogy rám bízza, a fiam pedig maximum három év múlva veheti át ezt az emberes feladatot. Idén kivételesen megengedtem magamnak azt a luxust, hogy nem csomagolópapírba, hanem ajándéktáskákba pakoltam az ajándékokat – a papír úgyis addig tart, míg érintetlenül várakoznak az ajándékok a fa alatt, és a tavalyi év után nem vágytam éjszakába nyúló ajándékcsomagolásra.

Este tizenegykor még rácsekkolok a tennivalók listájára. A menü nyilván frissen fog készülni javarészt, de voltak olyan részei, amiket igyekeztem esténként megcsinálni az elmúlt egy-két napban, mikor a családom nyugovóra tért. Huszonnegyedikén korán kelés, agyserkentő kávé, valami főzésre és vendégek fogadására is alkalmas öltözet és konkrétan beköltözöm a konyhába. A lányom rajtam keresi a csúnya karácsonyi pulcsiját, amit tavaly kapott a legjobb barátnőjétől. A fiam elment a férjemmel az állomásra a nagyszülők egyik feléért. Távollétükben befutnak a nagyfiamék az unokámmal – persze, hogy mamázna a kis hercegnő, de sajnos még nem jött el az ő ideje.

Készül a hal, a káposzta, a bejgli. A legtöbb süteményen már túl voltam és alaposan elcsomagoltam mindet. Megjönnek anyósomék, akik rögtön kóstolgatnának mindenből. A férjem a nemrég vásárolt étkészlet süteményestáljait keresi rajtam, a fiam majdnem a rendes pezsgőből hörpintett a kölyök helyett, az unokám pedig majdnem megkaparintott egy csillogó karácsonyfadíszt az egyik legalsó ágról – hárítottam, megtaláltam, kiszolgáltam mindent és mindenkit.

Pontban délután egykor asztalhoz tudtunk ülni. Ahogy végig néztem a nagy családunkon egy pillanatra el is felejtettem, milyen fáradt vagyok, mert eszembe jutott, hogy megérte. Végül is volt valami idilli abban, hogy ők körülöttem sürögtek-forogtak, esetleg lazultak, míg én hajtottam. Mosogatás után elaltattam az unokámat, mert mindenáron a mamával akart lefeküdni, nekem azonban nem volt időm aludni... Mikor becsuktam a kislányra az ajtót és visszamentem a nappaliba, egyszerre harsogta a családom, hogy „Boldog névnapot Évike/Anyukám/Anyuci!". Kinek, mi voltam... saját magamnak egyszerre fáradt, de elégedett nő, aki teljesen elfelejtette, hogy egyébként Évának hívják, s aznap az ő napja is van.

Éva történetét Pokk Brigitta jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock