Van az apukám, az új felesége, meg az új gyerekeik. És mi hol vagyunk?

Van az apukám, az új felesége, meg az új gyerekeik. És mi hol vagyunk? El vagyunk felejtve. Örökre! Része vagyunk egy családnak, ám mégis az az érzésem, mintha eltűntünk volna a süllyesztőben. Mi együtt, apa, anya, a hugi és én. Mintha sosem léteztünk volna. Pedig nagyon is létezünk. Ez nem igazság, mi voltunk előbb!

Anya és apa, valamikor tök jól megvoltak, csak túl fiatalon kerültek össze, legalábbis mindig ezt mondják a nagyiék, amikor a házasságukról kérdezzük őket. Aztán, amikor már nem volt okés a dolog, elváltak, ami nekünk gyerekeknek nagyon nem tetszett, ám sok beleszólásunk nem volt a felnőttek dolgaiba. Apa az elején vitt minket moziba, állatkertbe, még az új barátnője szüleihez is elmentünk, aztán egyre többet voltunk négyesben. Apa, az új barátnője, hugi és én.

A csajszi is jó fejnek tűnt, olyannak, akinek fontosak vagyunk, aki jobban tudja a hajunkat fésülni, mint anya. Aki egészségesebb ételeket főz és szép cipőket vesz nekünk. Akkor még bele sem gondoltunk abba, hogy talán azért teszi mindezt, mert van pénze. Sokkal több, mint anyának, aki nem kapja a gyerektartást már egy ideje. Mert apa nem akar neki fizetni. Értem én, hogy haragszik az anyukánkra, mert ő adta be a válópert, de így velünk is kicseszett rendesen.

Például emiatt nem volt egyik karácsonykor rendes vacsoránk. És ezért sírt anya nagyon sokat. Emlékszem, könyörgött apának, hogy ne minket büntessen, amiért nekik nem működött az együttélés, de mindhiába. És apa új barátnője sem segített ebben, sőt később rájöttünk, hogy a háttérben mesterkedve már rég szövögette felettünk sűrű fortélyhálóját. Hamar megváltozott minden, ahogy apa feleségül vette, pillanatok alatt vált jóságos tündérből, gonosz mostohává.

Forrás: Shutterstock

Telt, múlt az idő és mi egyre távolabb kerültünk apáéktól, vagyis inkább úgy érzem, hogy ők tőlünk. Sokat szomorkodtam amiatt, hogy lassan elveszítettem apukámmal a kapcsolatot, ami az első hat évben, míg velünk volt, erős és bensőséges volt. Ahogy egymás után tűnnek el a karácsonyok, úgy tűnünk el mi is szép lassan apukám világából. Neki már régóta az új gyerekei jelentik a családot, és arra a hét évre, amit anya mellett töltött, nem akar emlékezni. Pedig ebből a hétből, hatban mi is benne voltunk.

A csonkacsaládból érkezett barátnőimmel sokat beszélgettünk erről és még pszichológushoz is elmentem, csak, hogy megértsem, nálunk miért nem lehet ezt normális emberként kezelni, mondjuk úgy, mint Katáéknál. Az osztálytársaim háromnegyedének elváltak a szülei, mégis közösen karácsonyoznak, vagy megosztják a gyermekeik láthatását, később a nyaralásokat és a szülinapokat is felosztják egymás között. És felnőtt emberek módjára viselkednek, hiszen valamikor szerették egymást, vagy mi a szösz.

Nálunk sajnos ez nem így van. Apa rég nem látogat már, nem hív és mi sem megyünk hozzájuk, mert nem vagyunk szívesen látva. Igazából, olyan, mintha nem is léteznénk. Mi vagyunk azok a fantomgyerekek, akik egy valamikori szeretetteli család apró lenyomataiként születtünk. A családunk is egy fantomcsalád, ami hol volt, hol nem volt, de már nincs. Eltűnt a süllyesztőben. Maradtak az emlékek, amelyekre igyekszem még visszaemlékezni, csak közben fáj, hogy nem születnek újak a helyükbe. És erősen kétlem, hogy ez valaha megváltozna, de anya még reménykedik.                          Ő mindig is tudott hinni a csodákban. A csodákban, amikben én már nem hiszek.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek