Cikkem ihletője egy volt munkatársnőm esete, aki képes volt több hónapot várni a szakítás meglépésével, mert szorongással töltötte el a gondolat: így egyedül marad.
Hajlandó volt önmagát a szenvedés állapotában tartani, mert annyira összenőttek volt párjával, hogy önálló, független nőként nem látta helyét az életben. Nem látta a lehetőségeit, és annak a fényét, hogy valamikor egyedül is boldog lehet.
Végül belátta, hogy tézisének semmi értelme és végül meglépte az elkerülhetetlent: véget vetett toxikus párkapcsolatának.
Az elválás utáni gyászidőszakot követően számtalan olyan üzenetet kaptam tőle, amikben arról írt, milyen nehéz neki egyedül és nem tud magával mit kezdeni. Itt szükségszerű két aspektust megemlíteni: az egyik, hogy a leírt érzése abból is fakadhat, hogy teljesen a szakítás gyászfolyamatában ragadt, így valahol úgy érzem, normális, amit megélt. Másrészről, ami talán az elkeserítőbb része, hogy megszűnt egyedül létezni és másoktól függővé tette a boldogságát.
Felebarátian ki nem mondott segélyhívását természetesen támogatással viszonoztam, hiszen okoskodni és tanácsot osztani nem ér, ha csak nem kéri azt a másik. Tanító szándékkal igyekeztem abban támogatást adni, mennyire és miért fontos, hogy priorizálja a magával töltött időt.
Az énidő rendkívül fontos szerepet játszik és úgy gondolom, kihat nem csak a saját magunkkal való kapcsolatunkra, de párkapcsolatunkra és más társas kapcsolatainkra is.
Saját magunkkal időt tölteni annyi, mint megtisztelni a saját életünket annyira, hogy első helyre tesszük a minket építő cselekedeteket. Önazonosnak maradni és tudni, mire van szükségem a saját boldogságomhoz és egyensúlyom megőrzéséhez.
Ha szükségem van napi kétszer arra, hogy olvassak húsz-harminc percet, akkor szentelek rá a napomból kellő időt. Ellenben a fent említett barátnőm számára az is lelki kihívást jelentett, hogy egyedül megnézzen egy filmet.
A társas kapcsolatainkban ezt úgy kell értelmezni, hogy inputot ad, azaz élménnyel és ingerrel tölti az egyén belsőjét, ha képes énidős tevékenységre. Elég bagatell lehet néhány olvasónak, de azt látom, hogy rengetegen ódzkodnak attól, hogy megtalálják az önmagukkal való időtöltés szépségét. Ez egy olyan belső folyamat, ami nem a magányosság zálogán teljesedik ki. Az énidő nem a magány szomorúságáról, hanem a magunkkal töltött idő építő erejéből értékelhető. Ezt kell tudatosítani és máris emelkedni fog az egyén belsője.
Meg kell tanulni, hogyan tudjuk az önmagunkkal való időtöltést szeretetben megcselekedni. Hogyan várhatjuk el mástól, hogy akarjon velünk időt tölteni, ha mi magunk is képtelen vagyunk az önálló időtöltésre?! Ez kell akkor is, ha egyedülállók vagyunk és akkor is, ha párkapcsolatban vagyunk. Sokan hajlamosak abba a hibába esni, hogy a párkapcsolat görcsös akarása által, amint megvan az új férj/feleség jelölt, egyből a másikra akaszkodnak és minden percet velük kívánnak tölteni. Na ezt teljességgel el kell kerülni.
Kitérek még egy aspektusra: a szabadidő és az énidő hasonlónak tetsző, de teljesen különböző tevékenységformák. A legfontosabb különbség az idő strukturálásán múlik, azaz az énidőnek dedikált helye és fontossága kell legyen a naptárban.
A szabadidő fennállásakor semmi fix és tervezett elem nincs a képletben. Fontos az időnk jó beosztása és inkább a tudatos tervezésre kell törekedni.
Szeressük az önmagunkkal töltött időt, hogy mások is akarjanak ebben a boldogságban osztozni és, hogy mások is szeressék idejüket velünk tölteni. Ha mi is töltjük lelkünket, másoknak is tudunk adni magunkból a szavaink, a történeteink, a belőlünk áramló energia által és képesek leszünk közvetíteni a velünk kapcsolódó emberek számára.
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.