Egy világ dőlt bennem össze, amikor megtudtam, hogy a Jézuska nem létezik

Korán keltünk, lesikáltuk magunkat. Testvéremmel vágyakozva pislogtunk a frissen mosott ünneplőnkre, izgatottan várva az estét. Anyu sürgése-forgása nyomán az ünnepi ételek zamata és a sütemények édes-fűszeres illata szálldosott. Ellenállhatatlan vágyat éreztünk arra, hogy minden hozzáférhető edényt kinyalogassunk, és a frissen sült kalács széleit megkaparintsuk.

Apu a fenyőt faragta, óvatos mozdulatokkal állította bele a tartóba a rejtélyes módon odakerült fát. Nem tudtam betelni mélyzöldjével, a mennyezetet karcoló csúcsával, a törzsén csillogó gyantával, fanyar páráival, mellyel lassan átitatta az otthonunkat. Közösen díszítettük, egymás után kerültek a karcsú ágakra a színes gömbök, gyertyák és csillagszórók, majd korona a műre, a csúcsdísz.

Késő délután végre eljött a vágyott perc: gyertyák barátságos, meghitt fényében fürdettük az arcunkat, átnevettük az ünnepi vacsorát, ami oly jólesett azon az asztalon, amit apu faragott ki. Mindenfelől szeretet vett körül: ezt sugározta szüleink mosolya, az egymásra figyelés nem szűnő áramköre. Minden alkalommal úgy éreztem, nem tudok elaludni ezen az éjszakán, s minden alkalommal arra ébredtem: álmot láttam. Hallgatóztam a puha, bársony sötétben, dobogó szívvel, mégis nyugodtan, füleltem az angyalok pihekönnyű léptét. Ezekben a percekben egyedül én voltam ébren.

Halkan surrantam az ajtóhoz, nesz nélkül nyomtam le a kilincset, meztelen talpam nem ütött zajt a hűvös padlón. Hosszú percekig álltam a karácsonyfa előtt. Néztük egymást a fehér papíron szerényen üldögélő, menyasszonyi ruhás babával. Lassan lekuporodtam, magamhoz öleltem, kedves semmiségeket sugdostunk egymás fülébe. Hirtelen megváltozott a csönd: túl mély lett, figyelő, felkaptam rá a fejem. Szüleim takaróik alatt lapítottak, csak orruk hegye és csillogó szembogaruk kandikált ki, ahogy örömömben gyönyörködtek. Besurrantam fészek melegükbe, apróra megnézettem velük babám minden apró részletét, s lassan elúsztam az álom hajóján.

Pár évvel később már komoly felnőttnek éreztem magam. Én voltam a kukta anyu mellett, de ettől eltekintve minden úgy zajlott, mint tavaly, s ez jóleső megnyugvással, békével töltött el: lám, odakint történjék bármi, idebent biztonságban vagyok. A fa feldíszítése után apu elindult, hogy megnézze a buszindulást, s én boldogan kapkodtam ruháimat, mikor megkért, tartsak vele. Szerettem az alkony illó, sejtelmes fényeiben lebegni látszó, szűzi fehér tájat. Ráérősen lépkedtünk a táncoló pihék szállingózásában, rágyönyörködve a csipkefátylas fák, dunnás bokrok megejtő szépségére.

Már majdnem az állomáson voltunk, amikor elmélkedésemből apu hangja rázott fel. Azt magyarázta komolyan, hogy a Télapó, a Jézuska, az angyalok nem léteznek, s hogy ők, a szüleim veszik meg és teszik az ajándékokat a karácsonyfa alá. Egyetlen pillanat alatt összetörte álmaimat. Hideg szél kapta fel és sodorta messze örömömet. Megbotlottam, jéggé fagyottnak érzett lábaimat gépiesen rakosgattam előre, szemeimet könnyek csípték. Nem értettem, miért nem várta meg a holnapot, nem értettem, miért fosztott meg így mindentől. Többet nem szóltunk. Vacsora alatt nem néztem rá. Anyu kimondatlan kérdése a levegőben függött, egyedül a testvérem lakmározott önfeledten, szőke fürtjein csillogott a fény.

Ezen az éjjelen tényleg nem tudtam aludni, nem láttam álmot. Hallgattam hajnalban a szomszéd szobából átszűrődő neszeket, az izgatott pusmogást, a papírok zizegését. Tudtam, szüleim lázas örömmel sürgölődnek a fa körül, s ekkor papírrá vékonyodtak a falak: éreztem őket, beléjük olvadtam. Boldogan gondoltak a kemény munkával összegyűjtött pénzen vett ajándékok okozta örömre, s nem érezték fáradtságosnak az átdolgozott évet.

Izgatottak voltak, mint két gyerek, legszívesebben berohantak volna hozzánk, hogy azonnal lássák az arcunkon fölragyogó mosolyt, tolták, sürgették volna az idő lassan pöfögő vonatát. Kuncogtak, viháncoltak, mint két csintalan angyal. S ekkor átszakadt a gát: fejemet a párnámba fúrva zokogtam, minden fájdalmam és haragom elszállt, könnyű lettem, akár egy tollpihe, mint az odakint kavargó pelyhek. Megbocsátottam apunak: úgy beszélt velem, mint egy felnőttel. A csillogó patakok lassan felszáradtak, s felfigyeltem az összesűrűsödő csöndre: megszűnt a neszezés, csak a tűlevelek pergése muzsikált.

Halkan surrantam az ajtóhoz, meztelen talpam nem ütött zajt a hűvös padlón. Hosszú percekig csak álltam a karácsonyfa előtt, s néztem a bölcsőben alvó, aranyfürtű játékbabát. Lassan mellé kuporodtam, s ekkor megláttam Őt: fényes, áradó szeretettel ragyogó alakja sugárzott a bölcső fejénél, szárnyai puhán simultak hátához. Elöntött a hála, s az ágy felé fordultam. Szüleim takaróik alatt lapítottak, csak orruk hegye és csillogó szembogaruk kandikált ki.

- Mellétek bújhatok?

Nyitókép: Shutterstock