Kérdem én: ha szereted, akkor miért kiabálsz torkod szakadtából?

Emlékezz vissza két pillanatra: idézd fel, amikor legutóbb olyan mélyen néztél a párod szemébe, hogy meg sem kellett szólalnotok, tudtátok szavak nélkül is, ami a másik fejében volt. Majd hívd elő a másik emlékfoszlányt, amikor torkod szakadtából üvöltöttél az idegességtől, mert azt gondoltad, csak így tudod értésére adni a lényeget. Kérdem én: ha szereted, akkor miért kiabálsz?

Cikkem ihletője egy gondolat, amit a barátosném osztott meg velem, és éket vert a fejemben az igazságtartalma miatt. A szerelem hangjának nevezte azt az érdekes felvetést, hogy valójában mit jelent lelkünk kapcsolódásában, ha ordítunk egy heves vita közepette, vagy ha szerelmünknek suttogunk. Ehhez kapcsolódik egy hindu szent története, ami a legtökéletesebben elmondja a tézis lényegét.

A szent tanítványaihoz fordulva kérdezte, hogy szerintük miért kiabálnak az emberek egymással? Ezer féle válasz érkezett, mégis a hindu válaszként egy következő kérdéssel állt elő:

De miért kell kiabálni, amikor a másik ott van mellettetek?

Bármit el lehet szelíden is mondani. A tanítványok ismét próbáltak válaszolni erre az egyszerűnek tűnő kérdésre, majd a szent egy igazi tanítással állt elő: „Amikor két ember dühös egymásra, a szívük eltávolodik, lelkük valahol messze jár. Azért, hogy hallják egymást és áthidalják a teremtett nagy távolságot, kiabálniuk kell – legalábbis így érzik. Mi történik, amikor két ember szerelmes lesz egymásba? A válasz egyszerű: gyengéden beszélnek, mert a szívük nagyon közel van. Köztük szinte nincs távolság, vagy ha van, akkor igazán kicsi."

A hindu ember folytatta a magyarázatot: amikor elmélyül a kapcsolatuk és jobban megszeretik egymást, szinte nem is beszélnek. Elég suttogniuk, és a szerelmük még közelebb hozza őket egymáshoz. Végül a suttogást felváltják a beszédes pillantások, amikor egymásra néznek és mindent értenek egymás rezdüléséből. Ilyen közel van két ember, amikor szereti egymást.

Forrás: Shutterstock

A szülei szintén spirituálisak és számomra is példaértékű az egymás felé tanúsított tiszteletük, figyelmességük, a szerelmük. Olyan vágyott állapot az övéké immáron 25 éve, hogy kétség sem fér ahhoz, hogy mennyire fontos ez a tanítás, melyet – ahogy a cikk kezdő bekezdéséből kiderült – a gyerekeik is bátran ajándékul adnak másoknak.

Amikor ezt a történetet mesélte nekem a barátosném, úgy éreztem szíven talált és, hogy megváltoztatta a konfliktusokhoz való hozzáállásomat. Régen állandó jelleggel, vehemensen és senkit nem kímélően álltam bele a vitákba. Ahogy a versben is, Ordítottam, toporzékoltam. Ez főként a négy évvel ezelőtti énemre volt igaz, akkor úgy éreztem, hogy csakis így nyerhetek érvényt.

Ma, - többek között ennek a történetnek köszönhetően -, átértékelődött bennem az egykoron folytatott ego harc, merthogy az ordibálás és a saját hang érvényesítése valójában csakis erről szól. A konfliktusokban is inkább az értő megbeszélésre törekszünk, semmint esztelen szapulásra, hiszen ez utóbbinak az ég világon semmi értelme.

Ha útravalóként hagyhatok én is bármit Neked, kedves Olvasó, akkor a szent szavaival élnék:

Bármikor, ha vitára kerül a sor, ne engedjétek eltávolodni a szíveteket. Ne mondjatok olyan szavakat, kifejezéseket, amelyek a távolságot növelik, mert eljöhet a nap, amikor oly nagy lesz a távolság, hogy már nem lesz egymáshoz visszaút.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek