Az álmodozás az életünk megrontója: avagy a vágyott életek nyomában

Azt mondják, hogy az álmodozás életünk megrontója, de vajon kik és miért mondják ezt? Csak azok a felnőttek mondják ezt, akik az életet egy ütött-kopott szemüvegen keresztül nézik. Ha rajtam is ez a szemüveg lenne, én is rettenetesen érezném magam, és azt gondolnám, hogy a világ semmi jót nem tartogat számomra.

Álmodozni nem csak gyerekként lehet, hanem felnőttkorban is. Még, ha sok rossz dolog is történik veled, valahogy fel kell állni és tovább kell görgetni a szerencsekereket egészen addig, amíg az ott nem áll meg, ahol szeretnéd. Biztosan te is emlékszel még a gyerekkorodra, amikor az életed nagy részét a játék tette ki, hittél a lehetetlenben, ha elestél, felálltál, ha megint elestél, ismét talpra álltál. Közben volt, hogy megütötted magad, sírtál, jajgattál, hisztiztél, de sosem adtad fel.

Szüleink meséket olvastak nekünk, képzelőerőnkön pedig tudattalanul is, de megnyomtuk azt a bizonyos gombot, és álmodtunk magunknak egy olyan világot, ahol mindent szabad, és ahol bárkivé válhatunk. Mi történik velünk felnőttkorunkban, miért nem találjuk azt a bizonyos gombot? Mi a motorja, a hajtóereje a bennünk buzgó tettvágynak? Mindenkiben ott lakozik gyermekkori énje, de sokan csírájában elfojtjuk a bennünk lévő gyermeki szempárt, ami, ha érzékelte a körülötte lévő világot, kíváncsian tekintett mindenre. Talán idő előtt fedeztük fel a világot? Vagy már nem tetszik mindaz, amit látunk?

Talán most azt gondolod, hogy én a rajtam lévő cukormázból írom e sorokat. Nem, én sem mindig az élet napos oldalát látom, de ha folyton az árnyakra koncentrálnék és teret engednék a "sötét gondolatoknak", akkor semmiben sem látnám meg az alapvető jót. Mindenki életében vannak fájdalmak, veszteségek, olyan élmények, amik kicsit lehet elferdítik a valóságot és nem abban a pompájában látjuk a körülöttünk lévő dolgokat, amilyenek azok valójában. Hogy magamból induljak ki, sokszor kell magam észhez téríteni, hogy amitől félek, vagy nehézséget okoz, az mindig jobban fog elsülni, mint amennyire azt elsőre érzékelem, hiszen a fény is csak úgy juthat el hozzánk, ha a redőnyt szépen lassan teljes egészében felhúzzuk, különben ülhetnénk otthon a vaksötétben a még sötétebb gondolatainkkal.

Olykor érdemes azt a bizonyos szerencsekereket alaposan megforgatni, hogy pontosan ott álljon meg, ahol szeretnéd. Aki csak ül a fotelben az bizony hiába is vágyna többre, a sült galamb nem fog a szájába repülni. Tenni kell azokért az álmokért.

Azért, hogy közelebb érezd magad hozzám, nekem több álmom is volt/van az életben, amik közül egyet-kettőt meg is valósítottam. Sokáig énekesnő akartam lenni, így hát kerestem egy énektanárt. Aztán érdekelt, hogy is készülnek a mennyei sütemények, hogyan kell csokibonbont készíteni, és elmentem egy cukrásztanfolyamra is. De a legnagyobb álmom még várat magára, s hogy miért? Mert még nem állt össze a fejemben a kép és nem sikerült egy helyre terelnem a gondolataimat, hogy azok végre azt a célt szolgálják, amit én szeretnék. Álmom egy saját könyv lenne. Sokféle történet van a fejemben, de még egyik sem forrott egy egységgé, így csak kergetem a gondolataim kis farkincáját. Mintha azok a saját tengelyük körül forognának és fáradhtatalanul örömtáncot járnának.

Nyitókép: Shutterstock