Férfivélemény: az exem révén szerettem meg a gyerekeket, és ezért örökké hálás leszek

Nem vagyok egy gyerekcentrikus ember, abban se vagyok teljesen biztos, hogy szeretnék sajátot a jövőben. Nincs kifejezett ellenérzésem vagy ellenérvem a gyermekvállalással szemben, hogy is lehetne? Egyszerűen csak sosem éreztem azt a késztetést, hogy én magam is belevágjak a dologba.

Kisebb testvérem sosem volt és bár a családban elvétve akadnak gyerekek, sosem voltak részei a mindennapjaimnak. Persze akárcsak a rendezvényszervezők, a programváltoztatás jogát én is fenntartom. Ki tudja, mit hoz még a jövő, de az életem jelentős részét úgy éltem le eddig, hogy nem kellett a legfiatalabb generáció tagjaival foglalkoznom, talán ezért is nem mozgatott soha a gyermekvállalás.

Legalábbis pár évvel ezelőttig, amikor megismerkedtem egy olyan lánnyal, akinek két kisebb testvére is volt, az egyenlőség kedvéért egy fiú és egy lány, kétpetéjű ikrek. Akkortájt voltak 4 évesek. Pont az a korosztály, ami már mozgékonyabb és beszédesebb annál, mintsem elég legyen tisztes távolságból mosolyogni rájuk és néha gügyögni nekik valamit, de ahhoz még nem elég idősek, hogy atomfizikáról vagy geopolitikáról beszélgessünk. Na, nem mintha, bármelyik szakterületem lenne, de a lényeget értitek: kissé elveszettnek éreztem magam, amikor eljött a kapcsolatunknak az a pontja, hogy a gyerkőcökkel is meg kellett ismerkednem. Muszáj volt megbarátkoznom a helyzettel, mivel saját lakás híján a mindennapok jelentős részét a párom családi házában töltöttük, így a gyerekek hirtelen a hétköznapjaim részévé váltak.

A szülőkkel sosem volt gondom, a bájcsevely mindig jól ment, még akkor is, ha különösen nehéz esetek voltak. A gyerekek ismeretlen terepet jelentettek a számomra, szóval az első találkozás alkalmával azt se tudtam, hogyan szóljak hozzájuk. A mentőöv egy régi kedvenc formájában érkezett, a gyerekek épp kirakóztak, azt meg még felnőtt fejjel is szeretem logikai játék lévén. Máris megvolt a közös pont, beszélgettünk is kicsit közben oviról és egyebekről. A barátnőm mindeközben meghúzódott a háttérben a szüleivel beszélgetve és távolról figyelte, ahogy utólagos elmondása szerint kissé komikusan és bénán, de láthatóan nagyon próbálkozva igyekszem megtalálni a közös hangot a testvéreivel.

Egyikükkel ez kifejezetten könnyen ment, ő egy végtelenül extrovertált kisgyerek volt, így nekem csak tartanom kellett a tempót a játékokkal és az irányomba záporozó kérdésekkel. A másik testvér viszont sokkal zárkózottabb volt, beletelt egy pár alkalomba, míg megtört a jég. Idővel ez is megtörtént, egyszerűen csak hagynom kellett, hogy ő nyisson felém, amikor már készen állt rá. Ebben mondjuk nagy segítség volt, hogy én magam sem vagyok egy túlzottan extrovertált személy.

Forrás: Shutterstock

Pár találkozást követően már közel sem éreztem annyira nehéznek megtalálni a hangot a kicsikkel, sőt idővel egyre többször fordult elő, hogy pár órákra felvettem a bébiszitter szerepet, mesét néztünk, főztem nekik - legmegbízhatóbb kritikusaim voltak egyébként -, de a hisztikből is kaptam és kifejezetten büszke voltam magamra, mikor a párom és a szülei elmondása alapján helytálltam a problémás helyzetek kezelésében. Szóval mindent egybevetve nagyon a szívemhez nőttek majdnem három év alatt, rengeteget tanultam a gyerekekről, főleg így, hogy szinte nulláról indultam. Az viszont nem titok, hogy akárcsak a legtöbb kapcsolat, ez sem tartott örökké.

A szakítás viszonylag viharosra sikerült, szóval nem igazán volt opció, hogy egymás életének bármennyire is részesei maradjunk. Persze ezt akkor se igazán akartam volna, ha békésebb körülmények között válunk el egymástól. Nem igazán vagyok híve a "maradjunk barátok" elgondolásnak. Szóval: amilyen hirtelen belépett az életembe a két gyerkőc, azzal a lendülettel el is tűntek. Eleinte még nem igazán éreztem a hiányukat, hisz így is elég sok érzés kavargott bennem, azonban ahogy a mindennapjaim elkezdtek visszatérni a régi kerékvágásba, már nem tudtam nem észrevenni, hogy a hiányérzet egy új fajtája is ott motoszkált bennem miattuk.

Happy end, vagy bármilyen feloldása a helyzetnek nem volt azóta se. Megtanultam a szakítással járó veszteségek egy új formáját, majd ahogy azt kell, a kellemes emlékeket is zsebre tettem ebből a pár évből. Azt továbbra se mondanám, hogy gyerekcentrikus ember vált belőlem. De ahogy írtam, a gyermekvállalást illetően a programváltoztatás jogát fenntartom, s ha egyszer döntenem kell majd ebben a kérdésben, akkor ezek az emlékek formálni fogják a döntésemet, ebben biztos vagyok.

Nyitókép: Shutterstock

 

Ezek is érdekelhetnek