A távkapcsolat igazi zsákbamacskának tűnik nekem

Előre leszögezném, hogy sosem éltem távkapcsolatban, mégis, ha valaki megemlíti, hogy ő és párja más városban, ne adj' Isten, más országban élnek, engem mindig elönt a kételkedés.

Egyszer egy barátnőm azt mondta, hogy nem elég, hogy a focihoz mindenki ért, de ráadásul mindenki imád a pálya széléről bekiabálni. Ez a szemléletes hasonlat sokszor eszembe jut, mert valóbankönnyű kívülállóként osztani az észt, ám amikor a saját életünkben kell a sarkunkra állni, akkor sok esetben olyanok vagyunk, mint a "vakegér". Most mégsem tudom megállni, hogy a pálya széléről ne kiabáljak be, méghozzá a távkapcsolatok játékába.

Nem mondom, hogy minden távkapcsolat zsákutca

Ahogyan azt már leszögeztem az elején, sosem éltem távkapcsolatban, így tényleg csak a külső, pártatlan fél véleményét tudom tolmácsolni, ráadásul még azt sem állítom, hogy minden kapcsolat, ahol a felek nem élnek együtt, az hamvában holt próbálkozás. Láttam már olyan szerelmet, aminél nem számított sem a tér, sem az idő – én pedig ámulattal figyeltem, ahogy valóban minden akadályt megugorva boldog egybeborulással végződött a történet.
Igen ám, de ebben az esetben a szerelmesek úgy léptek a távkapcsolat mezejére, hogy előtte már ismerték egymást, és ami még ennél is fontosabb szerintem – pontosan tudták, meddig fog tartani a különválásuk. Lássuk be, sokkal könnyebb úgy átvészelni az egészet, ha tudjuk, meddig kell kitartanunk, mintha ez az alapállapot.

Ám akad olyan távkapcsolat is, ami kész zsákbamacska

Ismertem azonban olyan párt is, akik már a megismerkedésük pillanatától kezdve más országban éltek, s ezen nem is nagyon akartak változtatni. Lehet, hogy én vagyok maradi, de nekem bizony szükségem van a szerelmem érintésére és arra, hogy esténként, egy fárasztó nap után ne csak a képernyőn keresztül lássuk egymást. Arról nem is beszélve, hogy egyáltalán nem biztos, hogy akit egy távkapcsolatban megismersz, az valóban az az ember, aki akkor is lenne, ha ténylegesen együttélnétek.

Forrás: Shutterstock

Itt pedig elkalandoznék egy kicsit és beszúrnám, hogy véleményem szerint egy randizgatós, de külön élős kapcsolat sem egyenlő azzal, mintha össze is költözünk valakivel. Mennyivel könnyebb a szebbik arcunkat mutatni heti három randi alkalmával, mint felvállalni, hogy ilyen vagyok fáradtan, mérgesen vagy a szürke hétköznapokban. Ez pont olyan, mint amikor szépen felöltözünk, mert vacsorázni, színházba vagy bulizni megyünk. Milyen jól nézünk ki, ugye? Ám vasárnap reggel, kócosan a macinacinkban azért egészen másképp festünk...

Valahogy ilyen számomra az is, ha valaki nem költözik össze a párjával vagy, ha tartósan távkapcsolatban élnek. Igen, akad olyan, hogy muszáj, de az sem ritka, amikor egy pár életvitelszerűen űzi a különélést. Ennek pedig szerintem az a veszélye, hogy voltaképpen fogalmuk sincs arról, ki a másik – az egész olyan, mint valami gigantikus zsákbamacska, ami izgalmas ugyan, de bármit rejthet.
Én hiszek az offline életben, hiszem, hogy csak akkor ismerhetjük meg egymást, ha kézzelfogható közelségben vagyunk, ha látjuk a másik mimikáját – és nemcsak emojikat -, ha meg tudjuk érinteni a másikat – nem csupán elképzeljük azt -, ha szemtől szemben is tudunk mélyreható és meghitt beszélgetéseket folytatni – nem csupán csetelni.

Ha tetszett a cikk, lehet hogy ezt is szívesen elolvasnád: Azért, mert elválnak útjaink, nem kell, hogy gyűlöljük egymást

Nyitókép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek