Szexepil vagy átok, avagy életem szeplős nőként

A szeplők időről időre úgymond visszatérnek a divatba, így azok, akik természetesen is szeplős bőrrel lettek megáldva, örülhetnek az aktuális trendnek.

A szeplős bőr egy nagyon megosztó jelenség, én már csak tudom, hiszen harminc éve élek ilyen külsővel. Vörös haj, és szeplős fehér bőr: ez a vakoknak is feltűnő kombináció egyesek szerint nagyon szexi és dögös, mások szerint nagyon ciki és szuper kellemetlen.

A magam részéről szinte teljesen mindegy, hogy mi a véleményem a szeplőkről, hiszen még ha meg akarnám, akkor sem tudnám ezt megváltoztatni magamon. Szerencsére mostanra kibékültem velük és tulajdonképpen úgy tekintek rájuk, mint egy kiegészítőre, ami mindig velem van, és tényleg mindenhez passzol.

A vörös haj már önmagában egy megosztó dolog: vannak, akik imádják, mások szó szerint undorodnak tőle. Ezzel viszont kéz a kézben jár az érzékeny, hófehér és szeplős bőr. Van, akinek csak az arcát borítják pici apró pöttyök, de a legtöbben azon szerencsések közé tartozunk, akiknek a karjai, a háta, sőt még a lába is telis tele van szeplőkkel.

Amikor ovis kislány voltam, és beköszöntött a tavasz, azonnal megerősödtek az orromon virító kis szeplőcskék. Ezt természetesen az ovis társaim sem hagyhatták szó nélkül. Nekik nem tetszett és elég bátorságuk volt a csúfolódáshoz. Fennhangon kiabálták rám, hogy pulykatojás, pöttyös képű, foltos arcú. De persze ennek az ellenkezője is megtörtént: azok a kislányok és kisfiúk, akik a baráti körömbe tartoztak, már akkor is annyira szépnek látták a szeplőkkel tarkított bőrömet, hogy a legtöbben filctollal díszítették ki egymás vagy olykor a saját arcocskájukat csak azért, hogy ők is hasonlóak legyenek hozzám.

Forrás: Shutterstock

Amíg a bántó reakciók nagyon mélyen érintettek, és azt a magot ültették el bennem, hogy csúnya vagyok, addig a barátaim tette mindennél nagyobb örömmel töltött el, hiszen azt erősítették bennem, hogy ők tényleg úgy szeretnek, ahogy vagyok.

Ahogy teltek az évek, egyre inkább megbarátkoztam a külsőmmel, és megtanultam azt, hogy hogyan kell vigyázni erre a szuper érzékeny bőrre. Az önelfogadást és az önszeretetet bizonyos mértékben minden embernek meg kell tanulnia, ám úgy érzem, számomra ez egy halmozottan nehezített terep.

Az ovi után talán a kiskamasz kor volt az, amikor annyira kilógtam a kortársaim közül, hogy szinte szégyenkezve mentem be az iskolába. Hosszú göndör és vörös hajam már alapvetően megnehezítette az életemet, de amikor nyáron mindenki a napon feküdt és július végére már csoki barna lett, addig én vagy rák vörösre égve vagy az 50 faktoros naptejtől fehérre mázolva üldögéltem az árnyékban.

A legtöbb barátnőm már nagyban élte az első párkapcsolatának boldog, önfeledt és romantikus napjait, én pedig biztos voltam benne, hogy egyetlen fiú sem vesz észre - legalábbis nem azért mert szép vagyok, hanem esetleg azért, mert a hófehér bőrömmel világítok a napfényben.

A gimi végére egyik pillanatról a másikra átfordult bennem valami, és annak ellenére, hogy évekig fogalmam sem volt róla, mit kezdjek a külsőmmel, elkezdtem előnyt kovácsolni az adottságaimból.

Rájöttem, hogy a szeplő nem egy csúnya kellemetlen folt, hanem egy olyan szexepil, amit nagyon sokan - akár annó az ovis társaim - képesek magukra festeni csak azért, hogy trendik legyenek.

A megfelelő színek hordása és egy meleg tónusokból álló smink pedig még inkább kiemeli a különleges szépségemet. Azt is megtanultam az évek alatt, hogy minden évszakban csak a megfelelő fényvédő krémekkel mehetek ki a szabad ég alá.

Összességében ki kell jelentenem, hogy aki szeplős, az tényleg tetszős.

Makra Lídia

Nyitókép: Shutterstock 

Ezek is érdekelhetnek