Nincs méhem, mégis gyereket akarok tőled

A rák elvette tőlem a méhemet. Szerencsére addigra már született két fantasztikus gyerekem, de az élet úgy hozta, hogy közel két éve új párom van. Ő imádja az én lurkóimat, és nem vágyik saját gyermekre. Tehát a részéről semmiféle nyomás sincs rajtam, én mégis hónapokon át azt éreztem, valahogy mégis szülnöm kellene neki egy gyereket.

Furcsák a női hormonok. Amikor azt érezzük, találtunk egy férfit, akibe szerelmesek vagyunk, a kapcsolatunk kiegyensúlyozott, tiszteleten alapszik, és vele tervezzük a jövőnket, hirtelen bekattanunk. Én lepődtem meg a legjobban, amikor egyik este ránéztem, és azt éreztem, egyszerűen annyira tökéletesek vagyunk együtt, hogy muszáj a génjeinket egyesítenünk egy kisbabában. Onnantól kezdve nem volt megállás.

Rendszeresen arról álmodtam, hogy várandós vagyok: hol orvosi csodaként értékelte a dokim, hol ott volt velem szülés közben és fogta a kezemet, hol nagy pocakkal sétáltam mellette. Ezekből az álmokból szenvedés volt az ébredés. Ráébredni, hogy nem fogok szülni többet, hogy nekünk sosem lehet közös gyerekünk.

Szerencsére a bennem kavargó furcsa érzéseket meg tudtam osztani vele, ami rendkívül üdítő volt. Olyankor mindig átölelt, és együtt beszélgettünk arról, hogy milyen lenne a közös csemeténk. Mit örökölne tőlünk, hogy nézne ki, ki kelne hozzá éjjelente... stb. Ez mind sokat segített abban, hogy elfogadjam, ez örök álom marad csupán.

Aztán jött egy furcsa fordulat. Megszületett a húga kisbabája. Őszintén, először nem is igazán mozgatott a dolog, de, amikor két hónapos korában először voltunk babalátogatóban, egyszerűen végem volt.

Ott feküdt az ölemben, egyből jöttek az anyai ösztönök, amikor pedig a párom mellénk ült és átölelt, hirtelen azt éreztem, megkaptam, amit akartam. Pár pillanatig volt egy kisbabánk, mi voltunk a szülei. Tudom, ez kissé furán hangzik, sőt. Nem kell megijedni, nem fogok kisbabákat rabolni, egyszerűen csak megkaptam azt az élményt, amire vágytam.

Forrás: Shutterstock

Nehéz átadni azt, amikor utána elkezdtem érezni a méhem apró összehúzódásait, amolyan fantomfájdalmat. Épp, mint amikor az oxitocin elkezd termelődni a női testben szülés után, hogy elősegítse a méh újbóli összezsugorodását. Ám ez egyben a kötődés hormon is. Aznap este csak feküdtem a szerelmem mellett az ágyban, és valahogy még közelebb kerültem hozzá.

Ez a „tudom, hogy nem lehet, mégis akarok tőled gyereket" creepy érzés azóta már eltűnt, nem tölti ki a hétköznapjaimat, de amikor találkozunk az unokahúgival, hát őszintén bevallom, egy kicsit mindig visszatér. Már nem olyan erősen, épp csak annyira, hogy ne fájjon, csupán melegséggel töltsön el.

Érdekes a mi esetünk, mivel hosszas beszélgetéseket követően arra jutottunk, hogy ha már az én gyermekeim kirepültek, a saját lábukra álltak, elgondolkodunk az örökbefogadáson. Akkor körülbelül 50 évesek leszünk, abban a korban már nem vállalnánk egy kisbabát, de egy kiskamaszt igen. Ők nagyon nehezen találnak örökbefogadó szülőket, pedig hatalmas szükségük lenne egy biztos háttérországra.

Egy nő sosem önmagáért akar gyereket. Egy nő mindig valakinek akar adni egy gyermeket. Egy olyan férfinak, aki mellett biztonságban érzi magát. Ezek ösztönök, a legősibb fajtából, amivel kár is szembe szállni.

Nyitókép: shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek