Utoljára 15 évvel ezelőtt vacsorázott együtt a családom

Sűrűn beszélünk így, mindig örül, ha láthat. Arra gondoltam, biztosan azért hív, hogy fixálja a vacsorát. Ma vagyok 31 éves és különleges módon anyuval és Dórival ünnepelek. Anyu a szokásoshoz képest is izgatottabb volt, sőt talán jobban várta az estét, mint én magam. Beszéltünk pár szóban, majd kibökte, amiért hívott:

- Lesz egy meglepetésvendég ma, de nem árulom el, hogy ki.

„Az nem semmi"- gondoltam, de fejben ez rendesen megdolgoztatott, mert ötletem sem volt, hogy mit szervezkedik.

Gabival is számoltam, lévén, hogy a legjobb barátommal is rég találkozott. Végső ötletem a volt lakótársa volt, de azzal is egymás agyára mentek, na meg szerelmes is volt belé... Gyakorlatilag mindenkit számításba vettem, majd úgy döntöttem, hogy a találgatás helyett elengedem a kérdést és majd jól meglepődöm a negyedik vacsoravendégen.

Anyu a lelkemre kötötte, hogy fontos az érkezés, így összekészültem az induláshoz. Fehér inget vettem fel sötétkék zakóval, majd magamra vettem a fehér, apró mintával díszített sötétkék sálamat, amit még Dóri hozott nekem Bariból. Három fújás a Sauvageból és fogtam a nyúlcipőt, mert indulni kellett.

A Corvin-negyednél találkoztunk Dórival. Mindig csillog a szeme, még ennyi idő után is, de ma mégis különösen ragyogott a tekintete. Még útközben vettem egy kis rózsacsokrot és velem együtt örült, hogy így lepem meg anyut. Nem tudtam megköszönteni a névnapján és amúgy is szerettem volna felé kifejezni a hálámat, hogy megszervezte ezt az estét. Időben érkeztünk. Amikor anyu meglátott minket és kezemben a csokrot, először elvörösödött, majd könnyes lett az egész szeme. Krokodil könnyek csorogtak le az arcán, két kezét a szája elé tette meglepettségében, majd szorosan átölelt minket. Úgy érzem, elérte a kívánt hatást.

Az emeleten foglaltunk helyet egy foglalt táblával kitüntetett, a belváros utcáira néző asztalnál. Mi már helyet foglaltunk, kikértük a pincértől a kezdő gin tonicot, majd körülbelül tíz perc múlva ismét recsegni kezdett az emeletre vezető lépcső.

Leültünk az asztalunkhoz. Mellettem ült anyu, szembe velem Dóri, keresztbe ült apu, és tényleg úgy ültünk együtt, mint egy igazi család, pedig – persze Dóri nélkül – ilyenre 15 évvel ezelőtt került sor utoljára. Az anyám és az apám együtt. Túl tökéletes volt az este. Úgy piszkálták egymást, mint mikor kis srác voltam, úgy nevettünk, mint egykor a vasárnapi ebédeken. Egészen érzékenységgel töltött el ez az egész.

Az apám arcára ült az önfeledtség. Régen nem láttam ilyennek őt. Otthon mindig morcos, egész lénye feszes, és most elengedte magát. Talán ez az alkalom előhívta belőle egy régen elfeledett lényét. A párjával már régen nem láttam ilyennek. Anyu hasonló képen lazított és élvezte az estét. Kedvére volt, ahogy apu ismét Lujzának hívta és meghittség töltötte bensőjét, hogy sikerült a tökéletes ünneplést megszerveznie.

Ahogy jöttünk hazafele Dórival, a metrópótló járaton rövid ideig elnémultunk. Nem a kínos csend, hanem a csend azon fajtája, amikor együtt vagytok és mégis elmélyülve a gondolataitokban. Hálát éreztem. Hálás vagyok, hogy ez a kép, amit oly régóta őrzök és azt hittem már sosem láthatom: megvalósult. A szüleim, ha nem is kéz a kézben, de a válás óta először ültek egy asztalnál, és minden egykori sérelmüket képesek voltak hátra hagyni, eltemetve a múltban.

Köszönöm.