Segítség, hol a határ? Az anyósom mindent jobban tud!

29 éves, átlagos nő vagyok, boldog házasságban élek a férjemmel és három hónapja megszületett a kisfiunk. Nagyon nyugodt a természetem, szeretem kerülni a konfliktusokat és nem piszkálok másokat csak úgy viccből.

Az anyósommal nyolc éve kezdődött a kapcsolatom. Mesélek egy kicsit róla is, ismerjétek meg őt az én szemszögemből. Egy nagyon aranyos, ötvenes, csinos, jóindulatú nő, aki boldog házasságban él már harminc éve. A szerelmük csodálatos, már-már példaértékű. Szülőként is csak felnézek rájuk, hiszen szuper gyereket neveltek fel. Évekig nem is volt vele sok problémám. Azt már elfogadtam, hogy a férjem anyuci pici fia, mindent úgy csinál, ahogy a kisfiának jó. A kapcsolatunk elején a párom is rá volt még akaszkodva, ez picit zavart, de reméltem, hogy csak külön kell költöznünk és minden megoldódik.

Három éve, sok keresgélés után megvettük életünk első közös lakását. Természetesen a legjobbat kerestük, megvoltak a kritériumaink: közel legyen a munkahelyünkhöz, családbarát, csendes környék legyen, mert lassan gyereket is szeretnénk, és az én eltitkolt vágyam, hogy az anyós is elég messze legyen, ne tudjon papucsban átjönni. De a problémák nem megoldódtak, ahogy vártam, hanem egyre több lett belőlük.

Az anyósom olyan típus, aki szeret mindenről tudni és mindenbe beleszólni, és ahogy öregszik, ez csak rosszabbodik. Úgy tűnik, nekem kell megtanulnom ezt kezelni, mert ő már nem változik. De még tanulom, hogyan is kellene jól csinálnom.

A lakásvásárlásnál is szeretett volna mindenről tudni. Rutintalanul engedtem neki mindenbe beleszólni. Ő választotta ki a függönyeinket, vele ment a férjem bútorokat vásárolni, igazából minden döntést átengedtem neki. Jó fényben szerettem volna feltűnni az anyós szemében és a páromat sem szerettem volna megbántani azzal, hogy ellenkezem az anyjával. Utólag már tudom, hogy még itt, csírájában kellett volna elfojtanom a dolgokat, mert ami ezután jött az csak még rosszabb lett.

A következő nagy esemény az esküvőnk volt. Nem mondok azzal újat szerintem, hogy itt is szívesen és kéretlenül szólt bele mindenbe. Eljött velem a ruhapróbára, ott volt velünk a tortakóstoláson, s beleszólt, milyen ízű legyen. Szerencsére a nagy napunk összességében tökéletesen sikerült.

És most vissza a valóságba... Három hónapja megszületett a kisfiunk. Öröm és boldogság szállt az egész családra, még anyósomra is. Már a terhességem alatt is mindenbe beleszólt, milyen legyen a kiságya, melyik babakocsit vegyük meg, végül is, bármibe, amibe tudott. Szerintem, ha lehetett volna, a szülésemet is szívesen levezényelte volna. Ha a szülőszobán nem is segített, azóta mindent bepótol. Rögtön látni akarta a kicsit, halomra vásárolja a ruhákat, amit persze, ha nem adunk rá, akkor megsértődik, így a gyerek tízszer öltözik át egy nap. Amikor meg átjön, folyamatosan beleszól, hogy gondozzuk a gyermekünket. Legyen rajta sapka, ne legyen rajta ennyi ruha, hogyan fogjuk, hogy tartsuk a cumisüveget, tényleg mindenbe beleszól kéretlenül. Nem gondolja át a dolgokat, mindent, ami eszébe jut, egyből mondja, nem gondolkozik el azon, ez nekünk hogyan esik. Nem érdekli, hogy a saját életünket szeretnénk élni.

Szerencsére már a férjemet is elkezdte zavarni és már ő is látja, hogy ez nem egészséges. De ennyi év után sikerül levakarni magunkról az anyóst?