Kedvenc romantikus filmjeim, avagy a szerelem sosem megy ki a divatból

Vitatkozhatunk arról, mikortól számít giccsesnek egy történet, és mitől lesz szirupos egy film, vagy a romantikát melyik ponton nyírja ki az író, rendező, netán a néző, ám egy valami biztos: a szerelmes filmek soha nem mennek ki a divatból. Jómagam javíthatatlan romantikus alkat vagyok, nem tehetek róla, így születtem, épp csak a tündérszárnyak hiányoztak rólam.

Amikor az igazival elkezdtünk járni, - akkoriban még így hívtuk a randis korszakot - hetente többször is összebújtunk gyertyafényes, boros romantikázásra, aminek rendszerint szenvedélyes csókokba fulladó, szerelmes jelenet lett a befejezése. Jól is volt ez így, ez a dolga a rózsaszín időszaknak. Tizenegy évvel az első borozós-filmes este után még mindig szeretem őrizni a tüzet. Legelső közös filmünknek, a méltán népszerű Szerelmünk lapjait választottam és a nagy ő is engedelmesen eleget tett kívánságomnak.

Rachel McAdams és Ryan Gosling igazán kitűnően hozták a karaktert és minden idők egyik legszebb szerelmes történetét tárták elénk. Sosem bírtam könnyek nélkül végignézni ezt a filmet, és leginkább a vége ríkatott meg, amikor a kisöregek örökre elalszanak egymás mellett. Ezen a ponton az én drágámnak is eleredtek a könnyei.Titkon mindig figyelem, mi az, ami megindítja szívéből az érzelmeket.

Ha már a könnyeknél tartunk... van egy film, amin szintén rongyosra sírtam a párnámat, és az utóbbi időkben nem is láttam ennél meghatóbb mozit. Korábban már írtam róla, mert annyira magával ragadott, és mert az első perctől kezdve elrepített a szerelem különös világába. Bizony, ő az Az utolsó szerelmes levél, amely a nőt alakító: Shailene Woodley és a romantikus férfit hozó: Callum Turner szerelmi románca, későbbi eltávolodása, majd a rejtélyes sorsnak köszönhetően újra egymásra találásuk köré íródik.

Ez mindegyikünknél más határokat jelent. Számomra elég messzire menően lehet feszegetni, bár azért előfordul, amikor már nekem is nyálas, vagy brutál egy sztori. Gondolkodom, melyik is volt az, amikor már eléggé kiakadtam ahhoz, hogy tovább nézzem, vagy a "csakazértis megnézem" érzést ráerőltessem magamra. Ah, megvan!

A nő (Her) lett az ominózus film címe és egyik este leültünk a párommal a kanapéra, hogy megnézzünk valami jó kis filmet. Hát minden volt, csak jónak nem mondhatnám. Röviden arról szól a történet, hogy van egy világ, ahol az operációs rendszerünk a legjobb barátunk. Sőt, tovább megyek, ő lesz életünk szerelme. Mekkora hülyeség, főként, hogy a filmben ott van a szomszédban egy hús-vér nő, aki simán lehetne a főhösünk barátnője, de nem.

Vajon létezhet ilyesmi? Persze kényelmes az már biztos, nem beszél vissza, nem haragszik meg, hiszen csak egy gép. Vagy mégsem? Hát itt rohadtul megsértődik a gépmaca, és ki más hozná a színészi alakítást, úgy, hogy elég volt a hangját adnia hozzá? Hát persze, hogy Scarlett Johansson az, akiért a film összes - nem túl sok - férfiszereplője odáig van, meg vissza. ;-)

A filmben Joaquin Phoenix, vagyis Theodore Twombly egész nap szerelmes leveleket ír mások nevében, miközben éppen egy szakítást próbál kiheverni. Ekkor letölt egy különös programot, ami a mesterséges intelligencia mellett dobozba zárt szerelmet is árul. És bár a történet 2013-ban került filmvászonra, mi csak jóval később néztük meg a kedvessel, de minek. Nem is értem, mit vártunk a film végétől, mert a semmit kaptuk meg csupán, de azt nagykanállal.

Viszont, hogy a végére jót is tartogassak, ott van például a Ház a tónál, The Lake House története, amely számomra szintén egy ikonikus, minden évben egyszer megnézendős film kategóriába tartozik. Ezt a love-sztorit is az én szerelmemmel néztem meg annak idején és képzeltem bele magam a romantikus párhuzamba.

A női főszereplő, Kate (Sandra Bullock) felelősségteljes munkája miatt kénytelen megválni a csodás tóparti házától. A postaládában üzenetet hagy a következő lakónak, történetesen Alexnek (Keanu Reeves), az építésznek. A férfi fantáziája szárnyalni engedi ugyan a nézőt és többet képzelhetünk bele bárminél, ám elsőre ő is csak egy elhanyagolt házat talál. Amikor Kate levelére válaszol, egy izgalmas időutazás veszi kezdetét és egy szerelem is kibontakozni látszik.

Számomra ott kezdődött a csúcsmoziélmény, amikor kiderül, hogy Alex és Kate nem egy idősíkban, hanem kétévnyi távolságban élnek egymástól. Innentől megvettem a történetet. Levelezéseik által erőt adnak a vásznon, akarom mondani képernyőn keresztül minden reménykedő, szerelmet kereső embernek. Ők megpróbálják a lehetetlent, időt és teret átívelő akadályokat legyőzve megpróbálnak találkozni egymással. ismét egy olyan film, ami azt üzeni:

Nyitókép: Entertainment Pictures/New Line Cinema