A nemzetközi férfinap margójára

Réges-régen ők különféle beavatási szertartásokon estek át, ami után nagybetűs Férfinak nevezhették magukat. Mára csak a bizonytalanság maradt, hogy mitől és honnan számítva férfi egy férfi. Mi, nők, nők vagyunk a természet által onnantól kezdve, hogy menstruálni kezdünk. Nem kell bizonyítanunk semmit.

Plusz nehezítés nekik, hogy igazi férfinak lenni a mai világban iszonyatosan nehéz. Nem kell már megvívni a hétfejű sárkánnyal, nem kell mamutra vadászni, sem háborúba menni, hogy megvédjék az övéiket, sem vérrel és verítékkel megművelni a földet, hogy legyen mit ennie a családnak. Csak a rászorult befőttes kupakok és a nehéz teszkós szatyrok maradtak. Hétköznapi hőstettekre van szükségünk. Nincsenek annyira kézzel fogható, könnyen meghatározható gesztusok, amitől úgy érezhetik: igen, ez igazi férfimunka volt.

Mégis úgy tűnik, hogy elfogadják ezt az új helyzetet. Hogy alkalmazkodnak a megváltozott körülményekhez és szerepekhez. Nem tiltakoznak a kigyúrt Action Man figurák ellen - ahogy a nők a Barbie babák miatt -, hogy irreális elvárásokat támasztanak feléjük. Akkor sem, ha soványak vagy sörhasuk van, és nem cikkeznek arról oldalszámra, hogy mitől igazi férfi egy férfi.

Nehéz nekik, mert mi, nők, bármiről tudunk beszélni, ami a lelkünket nyomja, így rengeteg traumát sokkal könnyebben dolgozunk fel - és a modern élet legnagyobb terhei nem fizikai jellegűek, hanem lelki-szellemi küzdelmet igényelnek. És övék a fizikai erőfölény, viszont miénk a lelki.

De kezdeményezni, odamenni egy lányhoz valami béna szöveggel, tökösnek lenni? Bizony, az sem egyszerű. Nekünk, nőknek, nem kell izgulnunk, hogy hogyan menjünk oda a kiszemelthez, hogy csődöt mondunk-e az ágyban, és hogy elég nagy-e a farkunk - amin változtatni sem lehet. Mi, nők, rengeteg dologban előnyt élvezünk. Például választhatunk fiús szakmát anélkül, hogy "leszbinek" neveznének minket, vagy ferde szemmel néznének ránk. És nem gondolnak egyből pedofilnak, ha puszilgatjuk az 5 éves unokaöcsénket.

Minden tiszteletem annak a (talán nem is olyan kevés) példánynak, akik a huszonegyedik században is megtartották azokat a férfias értékeket, amiktől férfiak maradtak, és ami mellett mi nők tudunk maradni.

• Éljenek a férfiak, akik királylányként bánnak velünk: kinyitják a kocsiajtót, cipelik a nehéz szatyrainkat, és eltávolítják az óriási pókot a sarokból! Akkor is, ha amúgy be tudnánk szállni egyedül is a kocsiba, elbírjuk a szatyrot, és a pókot is elintézzük, ha kell.
• Éljenek a férfiak, akiknek a mellkasára ráhajthatja a fejét a nő, és biztonságban érezheti magát! Akik megnyugtatnak minket, mert azt mondják: "Minden rendben lesz, nyuszika, megoldjuk!"
• Éljenek a férfiak, akik igazat mondanak akkor is, ha kellemetlen! Akik átölelnek minket, ha sírunk, és akik felhívnak, csak azért, hogy hallják a hangunkat.
• Éljenek a bátor férfiak, akik nem félnek megnyílni akkor sem, ha sebezhetőek lesznek tőle!
• Éljenek a férfiak, akik felelősséget vállalnak! Akik szembenéznek a problémákkal, akik bátrak udvarolni, bátrak kapcsolatra lépni, és bátrak szakítani is, ha úgy hozza a helyzet.

Nyitókép: Shutterstock