Nem csak annak fáj, akivel szakítanak, hanem annak is, aki meghozza a döntést

Akkor múlik, amikor azt kezded el érezni, hogy minden idegesít, amit csinál és ahogyan csinálja, már attól is feszült leszel, ha levegőt vesz. Akkor múlik, ha mindent árgus szemekkel figyelsz, mindenben csak a hibát látod, ha éjjel már nem gömbölyödsz hozzá, ha azt veszed észre, magadtól már meg sem öleled. Elfogadod, ha jön, ha ölel, de már nem érzed, hogy összekapcsolódik a szívetek, már nem érzed, hogy jó hozzá simulni, megnyugodni az ölelésében.

Már nem passzírozod hozzá a csípődet, hátul maradsz, a tenyered gépiesen pihen a hátán. Már nem simogatod, nem cirógatod, hallgatásba és különböző tevékenységekbe menekülsz. Persze, ugyanúgy főzöl és mosol rá, ugyanúgy meghallgatod még, hogyan telt a napja, mi történt vele, milyen gondolatai vannak. De ez már nem az. Nem az, mert gépiesen teszed, érzelmek nélkül, udvariasan hallgatod, akár egy idegent. Akkor múlik, amikor annak örülsz, hogy nincs otthon és befeszült izmokkal járkálsz, amikor ott van. Fellélegzel, amikor végre kilép a valaha közös otthonotokból és akkor döbbensz rá, alig vártad, hogy becsukódjon mögötte az ajtó. Azt hiszem, ez a legfélelmetesebb és legrettenetesebb pillanat.

Mindenki azt mondja, annak fáj a legjobban, akit elárulnak, akiből kiábrándulnak, akit elhagynak. Nem tudom. Szerintem egyrészt a fájdalmakat és emberek érzéseit nem kell kategorizálni és osztályozni. Nem lehet azokat összehasonlítani, mert mindenkinek más a megélése, az érzései intenzitása, a világnézete, a problémákhoz való hozzáállása, az egyénisége és ezek mind befolyásolják az adott érzés intenzitását, átélését és a vele való megbirkózást. Másrészt pedig, bármilyen hihetetlen is, annak is fáj, akiben megszületik a kiábrándulás, a vége érzése, s nemcsak fáj, de hatalmas riadalmat is okoz, sok esetben ezért kell idő, hogy az ember kimondja, vállalja, igen, vége, ennyi volt.

Gondoljuk ezt végig! Mi is történik ebben az esetben? Az egyik emberben valamiért múlni kezd a szerelem, a vonzalom, az összetartozás érzése. Van, amikor ez valós okok miatt történik, mert tényleg eljut egy kapcsolat oda, nincs értelme tovább küzdeni, kínlódni, csak lehúzzák egymást a felek, már csak fájdalom van, vádaskodás, állandó viták, veszekedés. Nagyon ritkán, sok melóval, külső segítséggel, van, ami még ebben a stádiumban is megmenthető, új alapokra helyezhető, de ehhez mindkét fél belátása és munkája szükséges, valamint az, képesek legyenek félretenni az addigi sérelmeket, sebeket.

De sokszor ilyenkor már az egyik fél lábbal, ha nem mindkettővel, lélekben már mindenképpen kifelé tart a kapcsolatból. Olyan is akad, hogy nincs valós oka, csak hagyták a megszokást eluralkodni, nem kommunikáltak, bezárkóztak, magukban növelték a sértettséget, aztán egyszer csak ez úgy eluralkodik, hogy nehéz visszatalálni a másikhoz. Pedig még ilyenkor is megmenthető lenne. Csak újra meg kellene tanulni rácsodálkozni arra, aki ott él velünk évek óta. Újra látni benne azt, amiért felnézhetek rá, amiért szeretem, amiért csodálom, újra friss szemmel kellene rátekinteni, de hát ez is macerás, egyszerűbbnek tűnik kilépni.

A fájdalomra visszatérve, akiben megérlelődik, hogy vége, arra először hidegzuhanyként és páni rémületként hat. Azért, mert ha sok éve együtt élsz valakivel, a részeddé válik, a mindennapjaid tartozékává, olyan természetes, mint a levegő, megosztjátok a terheket, az örömöket, mindent. Először az mar majd beléd, hogy ha ennek vége lesz, te megint egyedül leszel, s elveszíted mindazt, amiben hittél, amit és akit szerettél. Nem érted, hogy múlhatott el? Szeretni akarod, de már nem tudod, hogyan kapcsolódj hozzá és minél jobban bezárulsz, minél távolabb kerülsz tőle, annál kevesebb esélye marad a visszaútnak.

Később számba veszed, miért jutottál ide és elkezded magadban gyártani és sorolni a vélt vagy valós indokokat, s a legtöbb ember profi szinten meg tudja magyarázni magának, miért a másik a hibás és magára elfelejt ránézni. S innentől már valóban nincs visszaút. De attól még fáj, mert meg kell gyászolni azt, ami volt és elmúlt, olyan ez is, mint egy kis halál.

El kell gyászolni a saját érzéseid elmúlását, azt, hogy már nincs szerelem, nincs szeretet, idegen lett az, akiről ezt soha nem hitted volna. S ekkor még küzdesz, akármit is érezz vagy gondolj, még küzdesz, nem akarod feladni, beismerni, mert fáj, mert félsz. Egy idő után azonban muszáj lesz. Mert ha maradsz, ha elnyomod magadban ezt az egészet, akkor jönnek a brutál veszekedések, a sértegetések, az összeugrások, amelyek pokollá teszik az időt, amíg valamelyikőtök elköltözik.

Jól gondold meg hát a mozgatórugóidat, mielőtt döntést hozol: túl könnyen dobáljuk emberi kapcsolatainkat, de egy percig sem biztos, hogy ez az egyetlen út áll előtted.

Nyitókép: Shutterstock