Nem azt bánom, hogy visszautasítottál, hanem azt, ahogyan ezt megtetted

Ahogy olvastam az üzenetet, elkezdett patakokban folyni a könnyem. Még hányszor fogjuk ezt eljátszani egymással? Tíz hosszú éve megy ez az ostoba játék, és én mégis minden egyes alkalommal bedőltem ennek. Annyira fájt, hogy szinte levegőt sem kaptam.

-

Szeretem az egyenes beszédet: szakítok veled, mert már nem szeretlek. Nem akarok összejönni veled, mert nem érzem azt, amit kellene. Nem akarok találkozni veled, mert nem. De azokkal a helyzetekkel sosem tudtam mit kezdeni, hogy "szeretlek, de most nem lehetünk együtt", vagy "mindig te leszel számomra az igazi, lehoznám érted a csillagokat, de most nem jó az időzítés", esetleg "dehogynem akarok veled találkozni, csak azért nem kereslek sűrűn, és mondtam le az elmúlt 10 randit, mert mindig közbejött valami".

Az ilyen helyzetek humora, hogy józan ésszel hiába tudom, hogy ez pusztán felelősséghárítás, és a másik fél egyszerűen gyáva korrektül visszautasítani, valószínűleg még mindig bedőlnék neki. Sőt, még mindig van egy-két olyan, ezekre rímelő szituáció, ami ugyan már jó pár éve történt, de még mindig nem értem pontosan, hogy a másik fél mire gondolt, amikor azt mondta, hogy évek óta szerelmes belém, és már sosem fog elmúlni ez az érzés, de most inkább mégse legyünk együtt.

Bevallom, én jobban szeretem kíméletlenül őszintén kezelni az ilyen helyzeteket. Ha nem érzem azt a valami pluszt, akkor egyértelműen nemet mondok, és ebből nem lesz két nap múlva egy talán, vagy esetleg, vagy inkább talán lehet, hogy mégse, de még nem tudom, akár igen is lehet. Tudom, hogy ez ugyanúgy szívfájdalmat okoz, de nem lehet mindenkit megmenteni a fájdalomtól. Ezzel a hozzáállással legalább megkímélem attól a másikat, hogy hosszú éjszakákon keresztül álmatlanul forgolódva azon gondolkozzon, vajon hol rontotta el.

Kifejezetten inkorrektnek tartom azt, amikor valaki kíméletlenül szórakozik a másik idejével, lelkével és szívével. Azért, mert ez fáj. Nem kicsit. Elhitetni a másikkal, hogy fontos számodra, utána pedig egyik pillanatról a másikra minden magyarázat nélkül eltűnni baromi nagy szemétség. Ilyenkor nem csak a visszautasítás fájdalmát adod a másiknak, hanem emellé még megkapja grátisznak a kételyeket, az önmagába vetett hit lerombolását, az érzést, hogy valami baj van vele, hiszen mi másért lépett volna le egy szó nélkül a partnere, és még a bizalmatlanság csíráját is elülteted benne. Mi van, ha a következő is ugyanezt teszi velem? A "szeretlek" ezek szerint mégsem azt jelenti, hogy szeretsz, hanem azt, hogy bármikor eltűnhetsz, mintha sosem léteztél volna? Vajon ma már mindenki ezt csinálja? Létezik még olyan, aki nem?

Miért félünk elmondani a másiknak, hogy nem érezzük azt, amit ő? Esetleg egyfajta bosszúállás lenne mástól kapott, régi sérelmekért? Vagy valóban létezik olyan, hogy "rossz időzítés", és hiába őrül meg egymásért két ember, a körülmények mégis úgy adják, hogy nem lehetnek együtt? Vagy itt minden esetben hazugságról van szó? Hol van ebben az igazság?

Nyitókép: Shutterstock