Hiperérzékeny vagyok, nem szőrszálhasogató!

Megágyaz neki, az ágy deszkára egy szem borsószemet tesz, arra pedig húsz derékaljat, húsz vastag pehelydunnát, majd reggel megkérdi a kisasszonyt, hogy aludt.

„Egy szemhunyást sem aludtam - panaszolta a hercegkisasszony. - Isten tudja, mi volt abban az ágyban! Egész éjjel nyomott valami, akármelyik oldalamra fordultam. Csupa kék-zöld folt a testem. Restellem megmondani, de sosem volt még ilyen kényelmetlen ágyam!"

Innentől fogva a királyfinak és az édesanyjának kétsége sem volt, hogy valóban igazi királykisasszonyt találtak. Alapozták ezt arra a fajta hiperérzékenységre, ami miatt még azt az apró borsószemet is megérezte. S hogy jön ez ide, a másfajta gyerekek témaköréhez?

Ezzel nemcsak a magam, hanem a fiam kapcsán is szembesültem.

Nekem anno egyedül kellett megismernem magamat és megtanulnom a működésemet, s azt, hogyan lehet elfogadni ezt az állapotot, hogy ez egyáltalán nem gond, emiatt nincs velem baj, csak más vagyok. Nehéz volt megtanulni, miként lehet jól működni úgy, hogy tiszteletben tartsam a saját működésemet, de közben normálisan tudjak létezni a világban, emberek között. Bevallom, a mai napig nehéz. Amikor a környezetembe új emberek kerülnek, nehéz nekik megérteni, megszokni, és folyton-folyvást tippeket adnak, hogyan javítsak magamon és nem én csinálok problémát az egészből, hanem ők. Sok év után időnként nagyon nehéz ezt kezelni, hiszen ahogyan én sem osztogatok nekik tanácsokat az ő működésükkel kapcsolatban, egyszerűen csak elfogadom őket, nehéz megértenem, visszafelé miért nem működik ez a dolog?

A lényeg nem ez. Hanem az, hogyan ismerhetjük fel ezeket a jeleket és mit kezdhetünk velük? Ha valóban jól akarunk működni ilyen természettel, nagyon ismerni kell önmagunkat, mert akkor kitapasztaljuk és alkalmazzuk majd, mennyi és milyen alvásra, evésre, ivásra, mozgásra, egyedüllétre, társaságra van szükségünk, mivel töltekezünk és mi viszi az erőnket? Ezek talán szőrszálhasogatásnak tűnnek, de egy olyan ember szempontjából, aki mindent sokszoros erővel érzékel, létfontosságúak.

S ez még csak a jéghegy csúcsa. Ugyanis a hiperérzékenység azzal is jár, hogy nem mindegy, milyen anyagból készült ruhát hordunk, van-e benne címke, ki lehet-e vágni rendesen vagy marad benne pici darab, mert, ha igen, onnantól a ruhadarab hordhatatlan. Sokszor olyan érzékeny a bőrünk, hogy a legszívesebben pucéran mászkálnánk, mert szinte fáj vagy viszket mindentől, ami hozzáér. Van, akinek a gallér okoz gondot, van, akinek a gombok, akad, akinek a szabás formái.

Nem szeretem, ha más ágyaz meg nekem, még a párom vagy a fiam sem, mert én aztán tényleg borsószem hercegkisasszony vagyok. Gondosan válogatott minden ágyneműm, paplanom, párnám és a lepedő ránctalansága rendkívül fontos. Úgy, ahogyan én szeretem. Higgye el mindenki, ez nem szőrszálhasogatás és nem valami pszichés probléma, egyszerűen, aki ilyen érzékeny, annak minden apróság fontos a komfortzónája érdekében. Ha nem úgy áll a lepedő, ahogy kell, ha nincs vaksötét és kuka csönd, akkor bizony én nem alszom.

A fiam, amikor kicsi volt, nem volt hajlandó semmilyen gombos ruhadarabot felvenni és volt egy bizonyos szituáció, amit csakis és kizárólag itthon, pucéran volt hajlandó megtenni. Érzékenyek vagyunk a hangokra, a fényekre, a zajra: lehet fejleszteni ezeket és muszáj is, de az alap működés megmarad, éppen ezért tiszteletben kell tartanunk. Fontos lenne megérteni a környezetünknek is, hogy egyrészt ezek a dolgaink nem úri passziók, mert jó dolgunkban nem tudjuk, mihez kezdjünk magunkkal. Másrészt jóval több önismeretet feltételez, mint egy átlagember esetén, mert nekünk ez a túlélésünk egyik kulcsa.

Addig, amíg nem tanultam meg a működésem és amíg nem tartottam hozzá magam, rengeteget kínlódtam. Mióta elfogadtam, hogy vannak dolgok, amelyeken egyszerűen nem tudok és nem is kell változtatnom, s kitapasztaltam, mit, mikor, hogyan csináljak, jóval kevesebb problémám akad.
Ha a környezetünkben bárki megkérdezi, mivel javítsanak ezeken a gyerekeken, azt szoktam mondani: először is fogadjátok el, hogy mások, de ettől nincs velük gond. Tehát ne megjavítani akarjátok őket, hanem abban segíteni, hogyan tudják jól megélni a saját természetüket.

Nyitókép: Shutterstock