Azért térsz vissza hozzám, hogy aztán újra elhagyhass...

Ez pontosan így is van, nem tévedsz. Ennek az okára van egy - egyelőre - megdönthetetlen érvem - de azt majd később. Szóval, egy percre már majdnem megsajnáltalak, hogy "Banyek, végül is igaz!" Milyen szégyentelen egy nő vagyok: mindig kussolok, amikor épp eltűnsz. De aztán kacagni kezdtem belül, és arra gondoltam, talán mégsem volt olyan vacak neked ez az újabb pár hét nélkülem.

Szerencsétlen módon, évekkel ezelőtt része lettél az életemnek. Tudod, az ilyen tartós ismeretségekről mindig azt hittem, hogy nagy bummal érkeznek, de te nem így jöttél - először még csak nem is tetszettél nekem. Aztán szépen, lassan körbeöleltek az érzelmek. Amikor elaludtál mellettem, csukott szemmel hallgattam a szuszogásodat, élveztem, ahogy a fejem a mellkasodon pihen. Éreztem a bőröd, és arra gondoltam: mennyire passzolok az öledbe.

Amikor egyszer ideges voltál, de nagyon... Na, azt az énedet egyfelől nagyon nem kedveltem: mert hisztiztél, mint egy taknyos kölyök, és szakadatlanul mondtad a magadét, mintha ott sem lennék. Másfelől viszont imádtam - mert láttam egy olyan oldalad, amit addig soha. Túl sok oldaladat nem ismerem, mert nem engedsz közelebb. Azonban nem hibáztatlak ezért - hiszen sosem ígértél mást, többet...

Szeretem, amikor jelen vagy az életemben. Viszont akkor is szeretem az életem, amikor épp tündéreket szelidítesz, és távol vagy tőlem. Nem mintha nem számítanál - nagyon is! De leszoktam már arról, hogy bárkihez ragaszkodjam - hogy mástól tegyem függővé a napjaimat és a jókedvemet. Lehetne ez másképp is...

De ezt még akkor sem tettem, amikor észrevettem a szobádban a női tornacipőt, miközben épp "szerettél". Az a rohadt cipő! Nem az enyém volt. Még akkor sem bőgtem előtted, pedig belül majdnem belefulladtam a könnyeimbe. Nem érdemelted meg egy cseppjét sem!

Tudod, itt a válaszom arra, hogy miért nem kereslek. Úgy érzem - jogosan, vagy jogtalanul -, hogy nem érdemled meg, hogy nyissak feléd, amikor fáradt vadászként újra menedéket keresel nálam. Hiszen nem én küldelek el magamtól. De ne feledd, hogy nem is én hívlak vissza!

Annyiszor vártam már, hogy végleg kiszakadjunk egymás életéből. Annyiszor lepett már meg, amikor hetek, vagy éppen hónapok némasága után megrezzent a telefonom az üzeneteddel... Valahogy mindig ott folytatjuk, ahol abbahagytuk - mindig ugyanúgy, és mégis másképp.

Ha most olyan ember lennék, aki hisz a jelekben, a karmában, és egyéb földöntúli baromságokban, akkor azt mondanám: ez azért van, mert dolgunk van még egymással az életben, és talán összetartozunk. Azonban az élet megtanított két lábbal állni a földön, ezért csak simán azt mondom: hülyék vagyunk, és néha jó szórakozni - még akkor is, ha minden viccnek a fele igaz...

Tóth Zsuzsa

Nyitókép: Shutterstock