A férfi, aki a második találkozón már a tulajdonaként kezel

Folytatódjon tehát a döbbenetes első randik rovat. Akadt már itt olyan történet, ahol a pasi koszos autóval érkezett és olyan is, amiben három pohár bor után a férfi arról kezdett mesélni, milyen mániákusan próbálta visszaszerezni az exét a szakítás után. Biztosan nem én vagyok az egyetlen, aki fura fazonokkal randevúzott, de még magam is elcsodálkozom azon, hogy a két kezemen bőven megszámolható légyottjaimból mennyi olyan volt, ami teljes döbbenettel és „sohaviszontnemlátással" végződött.

A gavallér

Lacit a gimis barátaim révén ismertem meg. Pár évvel az érettségi után összetrombitáltuk a régi bandát és az egyikünknél rendeztünk egy összejövetelt, ami végül kinőtte a középiskolás társaságot és egy tágabb körű házibulivá vált.

Akkor még nem tudtam - hiszen a naiv és tapasztalatlan húszas éveim elején jártam -, de ma már tisztán látom, hogy Laci igazi ragadozó volt. Az a típus, akinek ha alkalma adódik rá, szőröstül-bőröstül felfal. Éreztem én, hogy valahogy más, mint a többi srác, de annak tudtam be, hogy kilenc évvel idősebb nálam. Kissé meg is riasztott, amikor a beszélgetésünk során kiderült ez a korkülönbség, hiszen ő már harminc elmúlt, kész férfi volt, én meg csak egy kislánynak éreztem magam. Viszont tetszett, hogy a buli legelejétől eltökélten közeledett felém és valami olyan határozottság sugárzott belőle minden téren, ami azért a korombeli srácokból sok esetben hiányzott. Egész este szinte el sem mozdult mellőlem, folyamatosan kérdezgetett, emellett vicces volt és kedves. Amikor hajnalban hívott nekem egy taxit és lekísért a kapuhoz, majd megkérdezte tőlem, másnap randiznék-e vele kettesben, kissé elbizonytalanodtam. Akkor nem jöttem rá, miért, ma viszont már tudom, hogy valószínűleg éreztem, van valami veszélyes ebben a férfiben. Mégis igent mondtam, ő pedig előzékeny mosollyal megcsókolta a kezemet, mielőtt besegített az autóba. Hazafele teljesen elnyomtam magamban a rossz érzést és szinte el sem hittem, hogy léteznek még igazi gavallérok. Semmi ölelgetés, semmi tapogatás, semmi próbálkozás az első találkán, csak ismerkedés és egy randevúra hívás.

Gavallér vagy diktátor?

Másnap reggel az ébredésnél már egy sms várt, amiben Laci jó reggelt és szép napot kívánt nekem, majd leírta, mikor és hol találkozunk aznap. Egy éttermet választott a belvárosban, kora este, nekem pedig semmi kifogásom nem volt ellene, így visszaírtam, hogy rendben. Pár perc múlva pittyent a mobilom, a felvillanó üzenetben pedig csak ennyi állt: Csinos legyél! Mögötte egy szívecskével és egy mosolygós fejjel. Ekkor még nem szólalt meg a vészcsengőm, pedig intő jel lehetett volna ez az utasítás, amit én még egyáltalán nem éreztem annak.

Az este remekül indult. Laci az étterem előtt várt és előzékenyen nyújtotta a karját, bent pedig lesegítette a kabátomat, valamint kihúzta nekem a széket.
Igazi úriember – gondoltam.
A pincér hamarosan hozta az étlapokat és megkérdezte, mit innánk, ám

Valójában nem nagyon bírtam a vöröset, de mivel a pincér már sarkon is fordult, így inkább hallgattam.
Pár perc múlva megérkezett az italunk hatalmas, öblös poharakban, ám bármilyen jól is nézett ki, az első korty után nyugtáztam, hogy továbbra sem ez a kedvencem.
- Na, milyen? - kérdezte Laci.
- Nekem elég száraz – vallottam be pironkodva.
- Nem baj, majd megszokod. Az igazi bor száraz és testes!

Ekkor már kissé bántott a hangnem, mert úgy éreztem, hogy fölényes és kioktató, de még nem tudtam eldönteni, hogy ez abból fakad-e, hogy a randipartnerem jót akar – mint a gyermekét nevelő szülő – vagy egyszerűen csak szereti elnyomni a másikat. Ám, ha az előbbi is, jó az nekem, ha gyereknek néznek?
Míg én az étlapot kémlelve a fentieken filozofáltam magamban, ő hirtelen felemelte a kezét és csettintett egy nagyot. Ez a mozdulat olyan szinten megdöbbentett, hogy majdnem elejtettem a menüt.
Most komolyan csettintett a pincérnek? Nem a dzsentrik világában élünk! - futott át az agyamon.

- Két rozé kacsamell lesz – hallottam Laci hangját. A szenvtelen arcú pincér bólintott, kivette a kezemből az étlapot, majd megint sarkon fordult.
Valószínűleg tátva maradhatott a szám az elmúlt egy perc eseményeitől, mert Laci kedvesen rám mosolygott.
- Ugye nem baj, hogy rendeltem helyetted? - kérdezte, bár ez inkább kijelentésnek hangzott a hangsúly alapján.
- Nem igazán kedvelem a kacsát – hebegtem, még mindig döbbenten egyrészt a csettintéstől, másrészt pedig attól, hogy valaki bármiféle kérdés nélkül vacsorát rendelt helyettem.

- Ehhez a borhoz ez illik – emelte fel a poharát Laci és már kezdett nyomasztani a magabiztossága. - Jó lesz.
De én nem szeretem a vörösbort, ez a bor sem ízlik és a kacsát is utálom! - kiáltottam volna legszívesebben. - Tudnád, ha megkérdeztél volna vagy csak simán hagyod, hogy én rendeljek magamnak!

- Jobban szeretek magam rendelni – nyögtem végül, a kifakadásomat visszafojtva.
- Hidd el, én ezt jobban tudom – sóhajtott elégedetten Laci és valószínűleg észre sem vette, hogy ezzel meg is ölte az esténket.

A vacsora ezt követően már egészen más hangulatban telt, mint ahogyan azt elképzeltem még délelőtt. Laci továbbra is érdeklődő volt és kedves, de valahogy azt a magabiztosságot, amit tegnap is észrevettem rajta, a történtek fényében inkább arroganciának láttam már.

A kacsa után – amit én persze éppen csak megkóstoltam, mert ahogyan azt tudtam is, nem szerettem a jellegzetes ízét – a randipartnerem mosolyogva rám nézett, átnyúlt az asztalon, megfogta a kezemet, majd azt mondta:

Ezzel az egy mondattal Laci megkoronázta az esténket és világossá tette számomra – bármilyen naiv kislány is voltam –, hogy ő korántsem gavallér, sokkal inkább egy diktátor, aki számára a nő nem partner, hanem tulajdon.

Nyitókép: Shutterstock