Hogyan hat az anyagi instabilitás a párkapcsolat érzelmi biztonságára?

Bizonyosan vannak rétegek, ahol a proletár mentalitásnak helye nincs és ahol nem képezi veszekedés tárgyát, hogy mennyi az annyi. Nemrég megtapasztaltam, mennyire meg tudja zavarni az érzelmi biztonságot, ha kevés van valamiből, amit úgy hívunk: pénz.

Mindig úgy gondolkodtam a pénzről, mint egy eszközről, ami segít elérni a céljaimat, legyen szó annak fizikai mivoltjában vagy egy hosszabb távú célkitűzésben. A pénzzel és bőséggel kapcsolatos mentalitásban hátrányosan indulok, hiszen egyfajta gondolkodásmódot már hozok a szüleimtől. Mindent megadtak nekem, ami erejükből tellett, nem is kívánom őket semmi rossz szóval illetni. Mégis, a bőségről és a gazdagságról egy teljesen más perspektívát tudtam sokáig magaménak, míg az önfejlődés útján rájöttem, hogy többet érdemlek, mint amit addig a maximális bőségnek hittem.

A párom is hoz egyfajta gondolkodást az anyagiakról és mélyen úgy gondolom, ő csinálja jól. Van félre tett tartaléka, amit a leendő közös otthonunkra gyűjt minden hónapban, vezeti a kiadásait, jól átgondolja, mielőtt költene bármire, így gyakorlatilag ő sosem szorul pénzre. Rá mindent lehet sütni, de azt, hogy impulzus vásárló, azt semmiképp. Sokszor bántottam a skót és fukar jelzőkkel, amiért én valamire gondolkodás nélkül költöttem volna, míg ő egyáltalán nem így látta helyesnek. Emiatt is többször konfrontálódtunk, mert csak az láttam, nem akar költeni, sok esetben valami mulandóra.

Az összeköltözésünkkor nem voltak viták a pénzről, hiszen lefektettük, hogy ki, mennyit és miből költ a közös életünkbe. Az én promóter fizetésem sosem volt fix, mindig ingadozott és nem miattam, hanem más komponensek miatt. Azt gondoltam, mire elfogynak a tartalékaim, már nekem is lesz főállásom és így nem kerül majd sor a pénzről szóló vitákra. Szeptemberben ez mégis így történt. Az augusztusi fizetésemből kifizettem a lakbért, csináltunk egy nagy bevásárlást és kész. Elfogyott. Azt beszéltük, hogy megoldjuk. Többé-kevésbé sikerült is, aztán jött a Mikulás-csomag, a lehető legrosszabbkor.

Egy majd százezres büntetés az alapjáraton is nehéz hónapunkban megnehezített mindent, és kapcsolatunk stabil bástyájaként a párom is megrendült. Ezt követte egy olyan időszak, amikor már nem csak a konkrét anyagi kérdésekre terjedt ki a feszültség, hanem a párkapcsolatunk alapritmusára és a magánéletünkre is. Mindenre kihatott ez az állapot. Tudtuk, hogy ideiglenes élethelyzet, ami nem tart örökké, mégsem tudtuk realizálni ott és akkor. Sírtunk, hogy már megint emiatt esünk egymásnak és miért nem oldódik már meg a helyzet. Kiégtünk.

Természetesen az új hónap a fizetési értesítéssel megoldódott, azonban a krízis robbanásakor egy nagyon fontos dolgot nem tettünk meg egymás irányába: le kellett volna ülnünk és megbeszélni elejétől a végéig, a megoldásig. Leülni egymással szembe, kéz a kézben és megnyugtatni magunkat és egymást, hogy minden rendben lesz. Szülőktől segítséget kérni nem akartunk, jobbnak találtuk megoldani és nem a családunkra támaszkodni. Valószínűleg sok konfliktustól megóvtuk volna magunkat, ha szólunk a szívünkhöz legközelebb lévőknek: baj van.

Nyitókép:Shutterstock