A te gyereked az én gyerekem is, hiszen most már egy család vagyunk

Nem zavarta meg őket, csak csöndben mosolygott magában, hálát adva ezért a csodáért. Igen, valóságos csodának érezte, mint mindent, amióta a férfi velük volt. A fia nem tőle született, mégis, kerek család lettek ők hárman.
- Istenem, hova jutottunk – gondolta.
- Te anya – robbant be hirtelen fülig érő vigyorral a fia a nappaliba – ezt nem fogod elhinni, hát nézd már, megszakadtunk a röhögéstől.
A kezében egy meghámozott, vagy inkább megnyúzott kivit tartott.

- Neked pucoltuk – csuklott a nevetéstől, ahányszor csak a kezében tartott valamicsodára nézett.

Tény, volt mit nézni rajta: amorf, apróra fogyott zöld valamicske kuporgott a tenyerében, nagy része a héjával együtt a kukába távozott. Kata csak nézte a falatnyi kivit és már ő is vihogott, egész bensőjét rázta a röhögés. Zoli utált gyümölcsöt pucolni, mindig elkészítette neki, a fia szintén, ő meg szorgalmasan pucolta és darabolta nekik tányérra, hogy legalább úgy megegyék. És erre tessék. Erőt vettek magukon és most neki pucoltak. Talán jobb lett volna, ha meghagyják neki a feladatot, de a szándék a fontos. Bekapta a falat kivit, aztán kisétált hozzájuk a konyhába. Őrületes látvány fogadta. Itt egy kés, amott egy másik, kis tányér, nagy tányér, fazék, kosár, lábas a konyhapulton, az asztalon gyümölcs kupacok hámozásra várva, az asztal alá bekészítve a szemetes, hogy egyenesen bele lehessen dobálni, amit kell. Szerteszét kivilé, papírtörlő, vizes szivacs és akkora rumli, hogy egy pillanatra felakadtak a szemei.

- Basszus, inkább hagyjatok engem gyümölcsöt pucolni – nyögte ki kínjában. – Tudom én, hogy rendet raktok utána, de nahhhh – és már ő is visított a nevetéstől, pontosan tudva a fia arckifejezéséből, milyen képet vághatott az előbb, szembesülve a felfordulással.

De akkor már ölelték egymást, egy rakáson, szorosan, az óriásira nőtt kamasz gyerek a férje mellkasán, Kata feje a gyerekén, Zolié meg az övén. Ringatták egymást egy darabig, aztán a férfi a nő fenekére csapott, amolyan lótartósan, a csak rá jellemző féloldalas vigyorral, szexi nézéssel, Kata meg csak vihogott, Zsombor pedig csak forgatta vigyorogva a szemeit:

- Anyaaaa, olyan vagy, mint egy 13 éves lány, aki még soha nem pasizott – nevetett.

Lassan szétszéledtek, ki-ki a maga szobájába, Kata Zolihoz bújt.

- Te Zoli, gondoltad volna, hogy ide jutunk? Hogy te majd ilyen apja leszel Zsombinak? Te, aki nemhogy gyereket nem akartál soha, de még azt is hangoztattad, a gyerek csak probléma?
- Nem – gondolkodott el Zoli –, nem gondoltam. De itt minden olyan magától értetődő volt. Először elfogadtam, mert a tiéd. És, ami a tiéd, az az enyém is. De tényleg nem gondoltam volna, hogy ilyen lesz a kapcsolatunk. Nagyon megszerettem. Nézem a polcon a közös fotótokat, és mindig az jut eszembe, nem született fiam, de mégis ott van a képen, veled.

- Olyan hálás vagyok ezért. Ezért is. Annyi pocsék történetet hallok és látok, amikor valaki nem bírja elviselni a másik gyerekét, vagy a gyerek utálja ki a szülő új párját, olyan jó, hogy nálunk ez fel sem merült. Se benned, se Zsombiban.

- Tudod miért. Itt egyikünk sem játszmázik. Az első pillanattól mindig, mindent megbeszélünk. Mindenki rendben van a saját lelkével.

- Igen, tudom. De akkor is. Annyira jól csináltad. Nem akartál az apja lenni, nem akartál a haverja lenni, egyszerűen csak léteztél, belesimultál a kettősünkbe, csak önmagad adtad és ahogyan én, ő is mindig számíthatott rád az első perctől kezdve. Példát mutatsz neki emberként, férfiként és azt is látja végre, milyen egy normális párkapcsolat, hogyan kell egy nőnek és egy férfinak viselkednie és látom rajta, mennyire örül annak, hogy engem boldognak lát. Mindig fordulhat hozzád, kérdéssel, kéréssel, akkor is, ha valami nyomja a lelkét és meg akarja beszélni, és ezt most már megteheti veled, nem nekem kell férfiként is viselkedni, mint amikor még egyedül voltam vele.

- Igaz – tűnődött el Zoli. – Nagyon szeretlek benneteket. Ti vagytok a családom. Köszönöm nektek, hogy ezt megélhetem.

Ebbe a nagy harmóniába rontott be kaján vigyorral a képén, üvöltve Zsombor.

- Na, mi folyik itt? Társasozunk végre? Kifújom az orrotokat! – nevetett és úgy csillogott a szeme, ahogyan csak az igazán boldog gyereknek tud.

Nyitókép: Shutterstock