Talán csak elérhetetlen álom volt a vele tervezett jövőm?

Általában ilyenkor, távol a zajoktól le tudja csendesíteni a lelkét is. És ilyenkor, abban a hangtalan állapotban születnek meg nagy felismerések, elhatározások és döntések...

A hullámok egy aprócska rózsaszínű babavödörrel játszottak. Dobálták ide-oda, a kis gazdája talán már valahol messze jár... Nézte a végtelen tengert, látta és érezte a világok harcát. Ahogy a nap felülről égette a bőrét, a lábait pedig hűtötte a hidegvíz. Pont ezt a kettősséget érezte önmagában is.

Talán valami balga női tulajdonság, hogy amikor összejövünk egy számunkra különleges emberrel - akit meg is szeretünk -, szinte azonnal meglátjuk benne a jövőnket. A szempárt, ami ránk néz este, amikor hazaér, a karokat, amik között nap nap után nyugovóra térünk, a hangot, ami akár életünk utolsó óráiban is szól hozzánk... Elképzeljük, beképzeljük még azelőtt, hogy ismernénk a másikat, és tudnánk azt, hogy ő a mi szemünkre, a mi karunkra, a mi hangunkra vágyik-e egyáltalán - akár élete végéig.

Amikor erre rájövünk, akkor felnőtté válunk, de amikor arra eszmélünk rá, hogy nem ugyanazt akarjuk egy kapcsolattól, abba kicsit bele is halunk. Mert elveszítjük annak a jövőnek a képét, amiről titokban álmodtunk vele, és talán egy olyan kisemberrel kiegészülve, akinek ugyanolyan rózsaszín, vagy akár kék vödre lehetne, mint amit a víz dobál az orra előtt.

Amikor rájövünk, hogy nem egy irányba tartunk, egy világ képes összedőlni. Nem mindig hangosan történik ez, és nem is jár olyan látványos katasztrófával, mint egy földrengés. Néha csak belefáradsz a soha véget nem érő várakozásba, és jön egy csendes roppanás, egy hangtalanul, pirosan villogó lámpa a szívedben és az eszedben, ami figyelmeztet a veszélyre. És arra, hogy talán jobb volna elhagyni a partot, ami felülről melegít, de alulról jéggé fagyaszt, és a kettő között csak kétség van, hogy vajon melyik a valóság...

A tegnap emléke, a holnap ígérete, a most üressége. Így élünk mi, emberek. Így élünk, így szeretünk, így emlékezünk, és így remélünk. Mindig majd egyszer! Majd egyszer szeret. Majd egyszer veled lesz. Majd egyszer állhatsz vele a nyári záporban, hogy az eső illata beszökjön az orrodba, és azután életed végéig, amikor csak megérzed ezt, ő jusson eszedbe. Majd egyszer hajnalban - ha nem tudsz aludni, és felkelted -, akkor elmeséli újra és újra, kiszínezve, átfestve, restaurálva, hogy mit érzett, amikor először meglátott, és beszéltetek, és fogta a kezed, és szeretett.

Majd egyszer... majd egyszer gyűjtötök még emlékeket, képeket, színeket, illatokat, érintést, csendes szót, érzést, időt. Majd egyszer... de csak akkor, ha a világok harcában nem az győz, ami csendre intette háborgó szívedet, ami a beletörődést hozta el és a megnyugvást, hogy jó lesz neked nélküle is - mert így csak felemészt a vágyakozás iránta. A "majd egyszer" csak akkor képes győzni, ha az a világ erősödik, ami a melegséget és a reményt adja.

És képes egy új, más élet felépülni úgy, hogy a majdból most lesz, a kétségből bizonyosság, a félelemből biztonság és az álmokból valóság...

Nyitókép: Shutterstock