Fel lehet állni a nélkülözésből!

Édesanyám egyedül nevelt, és sosem vetett fel minket a pénz. Általában egyszerre több rosszul fizető állása is volt. Nappal iskolákba, rendezvényekre járt könyveket árulni, éjszaka pedig varrt. Emlékszem, ahogy a kis 4 négyzetméteres varrószobának kialakított helységben ültem a bezsákolt ruhakupacok tetején, és ő a trójai háborúról mesélt. A falóról, amit hadicselként csempésztek a város falai mögé.

Pont így csempészi be egy-egy találkozás a gondolataimba bújt érzelmeket, a jelenemet és a múltamat elválasztó fal mögé. Már felnőtt fejjel újra átélem a félelmet, hogy nehogy észrevegyék az osztálytársaim, hogy nekem kevesebb van, mint nekik. Újra rám tör a szorongás, hogy le fognak nézni, kigúnyolnak - vagy ami még rosszabb: sajnálni fognak.

És valójában tényleg nem volt olyan rossz sorom: sosem kellett attól félnem, hogy nem fogok tudni majd mit enni vagy mit felvenni. Sokszor hallottam is, hogy ne elégedetlenkedjek, hiszen vannak gyerekek, akiknek még étel sem jut minden nap.

De ahogy növekszik az ember, és jobban kinyílik a tudata a világra, akkor érzi meg igazán, hogy milyen súlya van a pénznek - vagy annak, ha nincs. Hiszen ez elég erősen behatárolja a lehetőségeidet is. A vidéki kis faluból - ahol laktam - Pestre jártam fel dolgozni. Mindenféle munkát elvállaltam, amit kínáltak. Voltam biztonsági őr, gyorséttermi dolgozó, mobiltelefon szervizes. A vonatom egy óra alatt ért be a fővárosba - ami plusz egy óra alvást jelentett. Jól jön ez akkor, ha hajnali három-négy körül kell kelni. Ám a fizetésem egyharmadát a bérlet ára el is vitte.

Érdekes, hogy a mai világban már nem akarunk tisztes szegénységben élni. Okosan beosztva minden forintot. Többet ér az illúzió, hogy nem is megy nekünk olyan rosszul, vagy legalább nem festünk olyan rosszul. Én is inkább drágább cipőre tettem félre a pénzt, és mobiltelefont vettem - akkor is, ha emiatt az ételen spóroltam. Ez egy olcsó trükk, egy kiskapu, amin keresztül kicsit el lehet menekülni a valóságból.

Volt, hogy hetekig egy-egy csomag virsli volt az ebédem - hiszen az már majdnem főtt étel. Azzal és egy zsemlével jól lehet lakni, és egy tubus mustár is kitart napokig. Fontos dolgok ezek, főleg amikor hónap végén számolgatod az apródat a boltban, hogy egy üdítő vagy egy csoki belefér-e még az aznapi keretbe...

Azóta viszont sikerült megváltoztatnom az életemet. Már nem kell amiatt aggódnom, hogy mit ehetek majd hónap végén. De azon sem, hogy meg tudok-e venni egy új ruhát vagy egy teljesen haszontalan játékot a PS4-emhez. Mások lettek a hétköznapi problémáim, és emiatt biztos én is kicsit más lettem. Az anyagi stabilitás biztonsága mellett már nem kúszik be minden nap a gondolataim közé az aggodalom. Vidáman járok szórakozni, nyaralni, vásárolni.

Mégis olykor elég egy mondat, amiben arról hallok, hogy valakinek nélkülöznie kell, és összefacsarodik valami a gyomromban. Csak megkérdezi egy barátom, hogy tudnék-e adni egy 10-est hónap végéig - ránézek a naptárra, és még több, mint egy hét van addig. Mire elég tízezer forint a mai világban? Ilyenkor szétdurran a buborék, és észreveszem, hogy a világ, amitől egész életemben igyekeztem eltávolodni, még mindig itt van körülöttem. És én nem tehetek ellene semmit.

Mert létezik egy vékony sáv, amikor az ember még nincs olyan mélyen, hogy segítségre szoruljon az életben maradáshoz, de mégis napról napra küszködnie kell. Nem tudsz pár ezer forinttal, egy kis étellel vagy ruhával segíteni rajta. Nem is akarod kellemetlen helyzetbe hozni - és ő sem akar kérni. Mert egy jobb munka, egy nagyobb lakás, egy magasabb életszínvonal lenne a megoldás. Minden más csak pohár víz a sivatagban. De azt sem fog kérni - legfeljebb csak, ha már nagyon muszáj. Mert akkor elvesztené a hitét saját magában, hogy még kézben tudja tartani a dolgokat, hogy meg tudja oldani. Olykor az alamizsna rosszabbat tesz a léleknek, mint a nélkülözés.

Nyitókép: Shutterstock