Boldogtalan az életem, boldogtalan a titkos viszonyom is...

Gondolkodom, rágcsálom a számat, aztán becsukom magam mögött az autód ajtaját, és már úton is vagyok. Ki kell szellőztetnem a fejem, el kell terelnem a gondolataim. Mert mikor majd otthon kiszállok az autóm kormánya mögül, folytatnom kell a nyomorult életemet, mintha ez a ma este meg sem történt volna.

De csak te zakatolsz az elmémben. Amit kérdeztél: "Mit szeretnél?" Ahogy nevetsz, ahogy hozzám érsz, ahogy simogatsz. Ahogy babrálni szoktál a hajammal, ahogy belecsókolsz a vállamba. Ahogy a kezem után nyúlsz a váltón. Ahogy szorítasz és ölelsz, ahogy a tarkódba vájnak az ujjaim, ahogy a fülembe suttogsz, és a hangod olyan távolinak tűnik, szinte alig hallom.

A kettőnk eldugott, titkos kis parkolójáig megyek. Nyugtalanul megállok az autóm mellett, rágyújtok. A füst komótosan gomolyog, átjárja a tüdőmet. Jó ez a kora őszi levegő, kifújja a stresszt a lelkemből. Azon tépelődöm, mit és hogyan próbáltam elmondani neked, amit aztán vagy máshogy mondtam, vagy inkább nem is mondtam ki. A gondolatok szavakká alakítása, ha veled beszélek, óvatos, precíz hadműveletet igényel - ezt már elég sokszor megtapasztaltam.

Sokszor keserves a napokig tartó csend és hallgatás. A szavak nálad nem érnek célt. Felemészt a csalódottság, ez a szélmalomharc, ez a "se veled, se nélküled" játszma. Talán még mindig nem értem el a határaimat, pedig már ezerszer hittem azt, hogy bőven átléptem azokat.

Közben a végére ért a cigim, és hazahozott a vén járgány. Némán nyitom a kaput magam előtt, és besétálok a boldog családi idill álcájába csomagolt szar életembe, hogy eltegyem valahová az elmúlt 1,5 órát. Veled együtt.

Nyitókép: Shutterstock