Még nem készültem fel a szüleim halálára...

Valahogy most nem akartam, hogy lássa. Furcsa volt, hogy ezúttal a szokásos nyugalom helyett inkább megmagyarázhatatlan szomorúság uralkodott el rajtam. Két ártatlan mondattól, amit azon a héten kellett gyakorolnom:

"Érzem, ahogyan a testem egyre lyukacsosabbá, egyre porózusabbá válik, mintha a szél kifújna belőle mindent, ami fölösleges, míg végül magam leszek a szél. Szélként eljuthatok bárhová, ahova szeretnék, meglátogathatok bárkit, akit szeretnék, megérinthetem, szellőként körbelenghetem."

És én ott, akkor, abban a pillanatban az édesanyámhoz akartam eljutni. Úgy láttam őt felülről, a szeretett vidéki ház udvarán, mintha tényleg én lettem volna a szél. Odarepültem fölé, és meglibbentettem a haját. Még azt is láttam, ahogy lassú mozdulattal hátratűrte az elszabadult hajszálakat. A kedvenc nyárfája alatt ült, és rejtvényt fejtett, ahogy már jó ideje délutánonként szokta. Láttam, hogy fáradt, és tudtam, hogy megint el fog szundítani, ahogy beírja az első öt szót...

És ekkor tört rám az a megmagyarázhatatlanul pocsék hangulat, hogy sírni támadt kedvem.

Bevallom, néha haragszom a szüleimre. És a világra. Tehetetlen dühöt érzek. Amiatt, hogy megöregedtek. Bekúszik a gondolataimba. Ott motoszkál az agyamban. Kattog, zakatol, nem tudok szabadulni tőle. Hogyan felejthette el a PIN kódját?! Már megint! Hiszen folyton rejtvényt fejt. Hogy hagyhatta el megint a kulcsait? Miért nem emlékszik rá, hova tette?! Nem öregedhettek meg ennyire. Hiszen ŐK az ÉN Anyukám és Apukám! Ők halhatatlanok!!!

Mi, emberek, próbáljuk a halált az élet természetes velejárójaként elfogadni. Gyerekkorunktól erre tanítanak minket. Tudatra ébredésünktől fogva keressük az élet értelmét, és igyekszünk elhessegetni magunktól az elmúlás gondolatát. Ám ahogy telik az idő, egy-egy idősebb ismerős vagy rokon temetésén minket is megérint a halál. Egyre nehezebb elhatárolni magunkat attól a gondolattól, hogy eljön egyszer az a pillanat is, amikor egészen közeli hozzátartozónkat veszítjük el. Normális esetben ez először egy déd- vagy nagyszülő, de sajnos vannak kevésbé szerencsések - ha ez a szó egyáltalán helyes ebben a kontextusban -, akik korán elveszítik szüleiket.

Amikor ilyen esetről hallok, az együttérzésen kívül minden alkalommal belehasít az agyamba: hogy lehet ezt túlélni? Hogy élsz tovább azután, hogy valaki, aki számodra fontos volt, akit szerettél, nincs többé? Hogy foroghat tovább a Föld, ha valaki elveszíti az édesanyját vagy az édesapját? Ilyenkor mindig hálát adok a sorsnak, hogy még élnek a szüleim.

De mindig rájövök arra is, hogy hiába vagy harminc, negyven vagy ötven éves, azoknak az embereknek az elvesztése, akiknek az életedet köszönheted, ugyanúgy megvisel, mintha kisgyermek lennél. Csak nyilván minden életszakaszban másként dolgozod fel. Amikor gyermekként mindig azzal hessegettem el magamtól ezt a nehéz témát, hogy: "Á, még fiatalok! Ha ötven éves leszek, amikor meghalnak, akkor már úgyis jobban fel tudom majd dolgozni."

És tudom, hogy hiába szeretném a saját gyerekeimmel teljes meggyőződéssel megértetni, hogy a halál az élet velejárója, és ennélfogva elkerülhetetlen, akkor sem lesz kisebb a fájdalom, ha valóban közelről találkoznak majd az elmúlással. És nem tudom majd megóvni őket attól, hogy ezt megtapasztalják. És hiába is szeretném megnyugtatni a húszéves lányomat, hogy űzze el magától a szomorúságot, ha eszébe jutnak idős nagyszülei, hiszen van még időnk.

Időnk van, de nem mindegy, hogyan töltjük el. Ha valakit nagyon szeretünk, becsüljük meg az érzést, szeressünk még jobban, amíg szerethetünk! Hát ezért akartam én, közel ötven évesen az anyukámhoz odaszállni és megsimogatni a fejét. Ahogy édesapám ősz bajuszát. És annyit kérek a sorstól, hogy még sokáig megtehessem, a valóságban is!

Nyitókép: Shutterstock