Alázattal, elfogadással, csenddel kell egy szülő nőhöz fordulni

Matilda személyében örömteli meglepetés ért, sok mindenben azonos volt az érdeklődésünk, mindig akadt beszélgetnivalónk, észrevétlenül mulattuk az órákat, élvezve egymás társaságát.
Kiváltképp, amikor fölfedeztük a magyar népmesék iránti közös rajongásunkat: onnantól azt kérte, olvassak fel neki, így fűszereztük az együttlét perceit. Szenvedélyesen teáztunk, nevettünk és készülődtünk a nagy utazásra. Nyugodt mederben folydogálva teltek a várandósság hónapjai, Matilda végig szelíden mosolygós és derűs maradt, de a szelídsége mögött óriási erő lakozott.

Estefelé elmentünk sétálni egy parkba, virágokat csodáltunk, hallgattuk a trillázó madarakat. Matilda végig azt hajtogatta: eső kéne, az meghozná a kisbabámat. Végül a nagy nyomás hatására leállt a szülése.

Eltelt egy újabb nap, Matilda újra hívott, legyek ott, beszélgessünk, hallgassunk. Nem volt maradása, egyik helyről a másikra ült, majd egyszerre felállt: menjünk sétálni. Felmentünk a gátra, s alig léptünk párat, leszakadt az ég, egyik pillanatról a másikra óriási zivatar csapott le ránk, ömlött az eső, mi pedig megálltunk, nevettünk, visítottunk, miközben csuromvizesre áztunk. Felnéztem mert csönd lett, láttam, hogy Matildának folynak a könnyei, a szeme csukva, összehúzódása volt.

Összegörnyedt újra és újra, a járókelők, kutyasétáltatók mentőt hívtak volna, de Matilda szólt, nem kell. Végül elindultunk, száraz ruhát húztunk, ő pedig teljesen megváltozott: bezárkózott a fürdőbe, és kikiabált: ne nézzetek! Térdeltem a csukott ajtó előtt, duruzsoltam, gyere, indulnunk kell, minden rendben.

Nem volt szüksége semmire és senkire, a tudat, hogy ott vagyunk, elég volt neki. Fölfeküdt az áramlatra, magába mélyedt, átadta magát a sodrásoknak. Csodálatos volt. Aztán hirtelen, velem szemben rám ült, az ölembe, mély hangok törtek fel belőle, gyönyörűen haladt minden. Amikor megérkeztünk a kórházba és felmentünk a szülőszobára, minden elromlott. Matilda orvosa másik szülésnél volt, másik kórházban, nem ért oda hozzánk.

Az ügyeletes orvos, egy, az egyetemről frissen érkezett, nagyon fiatal nő volt, aki magához ragadta az irányítást és magas lóról utasítgatni kezdte Matildát. Fenyegetőzött: ha nem nyomja ki ezt a babát, vágni fogok. Matilda újra kiabálni kezdett: Úristen, néznek! Megszakadt a szívem abban a pillanatban. Arcához simítottam az arcom, simogattam, itt vagyok, s akkor elkezdett erősen koncentrálni. Emezekre rámordultam, mire megszégyellték magukat és csönd lett.

Ahogy feküdt, láttam Matildán, kényelmetlenül érezte magát, zavarta, hogy csatakos, hát négykézlábra állítottam, puha anyaggal, csöndben, simogatva lemosdattam. Olyan közel voltunk, olyan meghitten, szavak nélkül összekapcsolódva. Akkor, annál a szülésnél értettem meg, mekkora erő rejlik a szülésben, egy nőben, s milyen alázattal, elfogadással, csönddel kell egy szülő nőhöz fordulni.

Láttam, milyen ősi félelmek robbanhatnak elő, láttam, milyen negatív irányba visz egy csodás folyamatot egy arrogáns, lekezelő, utasítgató hozzáállás. Akkor tanultam meg, mennyire fontos, hogy a szülésre készülődve mindenki megtalálja a saját útját, s ebben soha, senki nem szabadna, hogy korlátozza. Arra biztatok minden várandós nőt, tájékozódjon, ismerje meg az összes lehetőséget, opciót. Találja meg a saját útját, s legyen elég bátor ahhoz, hogy végig menjen ezen az úton.

Nyitókép: Shutterstock