Miért érzem úgy, hogy idegen vagyok a saját családomban?

Az első hasonló témájú filmélmény után, az összes gyerek sokkot kap, hogy

„Úristen, ilyen előfordulhat? Akkor már mindent értek!"

Aztán a legtöbb esetben bebizonyosodik, hogy szó sincs ilyesmiről, csak minden felnőtt UFO, akik egyáltalán nem értik a gyerekeket, pláne nem a sajátjukat.

Mi van akkor, ha ez az érzés, felnőttkorban is megmarad? Már nem lehet a túl élénk gyermeki fantáziára fogni, a kamaszkori hormoncunami is régen elült már és a DNS is nagy valószínűséggel egyezik. Akkor nincs más hátra, mint az elfogadás, esetleg az ezotéria.

Képzelj el egy családot, amelyikben mindenki két lábbal a földön áll, kivételes érzékük van a kereskedelemhez, a nagyfiú már tizenkét évesen keményen dolgozik a családi vállalkozásban, tanulás mellett persze. Na, ebbe a családba születik „véletlenül" egy örök álmodozó, állatbarát, elvarázsolt művészlélek. Mihez kezdenek egymással az évek alatt?

Kisgyerekként nyilván nem gond, a gyerek az gyerek. Esetleg csigalassú tempója lehet aggasztó, a pörgős élethez szokott szülőknek. Aztán jön a fokozott érzékenység, az állatmánia, a fejlett igazságérzet és a világmegváltó tervek, melyek jócskán felülírják a szürke realitást.

Mennyire különbözhet például anya és lánya szeretetnyelve egy ilyen helyzetben? Lehet, hogy a kislány simogatásra, ölelésre vágyik, de az édesanyjának ez nehéz, mert nem kívánja annyira az érintést. Cserébe viszont egyfolytában minősít, mert ő a szavakban hisz.

Talán nem tűnik ez olyan hatalmas problémának, de a hétköznapokban és a személyiségfejlődésben rengeteget számít, ha egy családon belül ennyire markáns temperamentumbeli különbségek jelennek meg. Nem könnyű azoknak a szülőknek, akik ennyire más vérmérsékletű gyermeket nevelnek, mert sokkal nehezebben találják meg vele a közös hangot.

Az én esetemben a támogató közeg adott volt, csak éppen rossz irányba támogattak. Nehéz ezt leírni, de valószínűleg egész máshol tartanék az életemben, ha hamarabb felismerik a valóban bennem rejlő lehetőségeket és nem próbálják rám erőltetni a saját elképzeléseiket.

Most, hogy már nekem is van gyermekem, visszakaptam az élettől a feladatot,

„Tessék, akkor csináld te jobban".

Az alapfelállás adott, csak éppen fordítva. Két higgadt, lassú, halk szavú ember, kapott egy örökmozgó, impulzív, hangos gyereket. Nem értjük, rettentő sok és gyors nekünk, alig tudjuk követni. Akkor most mi legyen? Hogyan csinálhatnánk mi jobban, mint az én szüleim?

Egy pszichológus barátnőm szerint, ez pont így van jól, szándékosan van így kitalálva. El is magyarázta, hogy miért.

Ha a szülők például kellő higgadtsággal tudják kezelni heves gyermekük kirohanásait, akkor a nehéz gyerek, idővel megtanulhatja kezelni az indulatait. A szülői reakciók ugyanis mintaként funkcionálnak, tehát a gyerek azt fogja legitim válasznak gondolni, amit a szüleitől is lát. Tehát, teljesen ésszerű, hogy két zen lajhár kap feladatul egy szuperheves gepárd kölyköt, hiszen csakis ők tudnak elég higgadtak maradni a kritikus helyzetekben.

Az elfogadás, a megértés, már keményebb dió. Arra tudatosan kell törekedni, nehogy egy napon a fejünkhöz vágja majd gyermekünk, hogy előbbre jutott volna, ha hagyjuk kibontakozni.

Nyitókép: Shutterstock