Helló június, sohaviszlát méhpolip

A menstruációim sem voltak soha teljesen zökkenőmentesek, már kamasz koromban is igazi kínszenvedés volt az a néhány nap. Soha nem úsztam meg egyetlen hónapot sem egy nagy adag görcsoldó nélkül, de mivel az orvosom semmilyen betegséget nem talált, elfogadtam, hogy nekem tényleg nehezek azok a bizonyos nehéz napok.

Ám tavaly ősszel már olyannyira nagyok lettek a fájdalmaim, hogy egyszerűen a menstruáció első két napjában moccanni sem tudtam. Magzatpózban feküdtem és már a legerősebb görcsoldó sem enyhítette a fájdalmaimat. Mi több egyre gyakrabban jelentkeztek a szexuális együttlét utáni rosszullétek is, ami a magánéletemet is megviselte.

Ekkor eldöntöttem, hogy kivizsgáltatom magam, mert képtelen vagyok tovább együtt élni ezekkel az elviselhetetlen kínokkal. Az orvosom egy belső ultrahang segítségével megállapította, hogy egy úgynevezett méhpolip okozza a görcsöket és az esetenkénti bő vérzést is. Mivel a méhfalból kinövő sejtburjánzás nem tudott magától kiürülni ezért elkerülhetetlen volt a műtéti eltávolítás. Már akkor elkapott a félelem, amikor novemberben megkaptam a kórlapomat, amire feketén fehéren rá volt írva, hogy csak műtéttel van esélyem a gyógyulásra.

A koronavírus természetesen az egészségügyi ellátásra is rátette a kezét, ezért hónapokon át lehetetlen volt olyan műtéteket végezni, amik nem életmentők. Így egészen mostanáig tolódott a beavatkozás.

Idén júniusban nem csak a naptári nyár köszöntött be, de én is esélyt kaptam egy új, fájdalommentes életre. Hiszen az orvosomtól éppen elsejére kaptam időpontot. Igaz, hogy egy sokak szerint csak egy rutinműtéten estem át, de számomra ez olyan nagy mérföldkő volt, hogy nemcsak egy új hónap, és új évszak kezdődött júniusban, de én is újjászülettem.

Aznap reggel 7:00 –ra éhgyomorra kellett bemennem a kórházba. Igaz, hogy már az előtte lévő napon sem ehettem, de a műtét napján már egy korty vizet sem ihattam. Az oltási igazolványom ellenére egy biztonsági PCR teszttel kezdődött a nap. Én már ettől is rettegtem és annyira fájt, amikor belenyúltak az orromba, hogy megfordult a fejemben, hogy jobb lesz, ha most azonnal hazamegyek. Ám mielőtt sarkon fordultam volna már a nőgyógyászati klinika második emeletén találtam magam, ahol egy kedves asszisztens felvette az adataimat és aláíratta velem a beleegyező nyilatkozatot, amit nem lett volna szabad elolvasnom, mert csak fokozta a bennem lévő már akkor is hatalmas félelmet.

Délelőtt 9:00 magasságára már a kórházi hálóingemben ültem a kórteremben és arra vártam, hogy bejöjjön értem az a félelmetesen zöld ruhába öltözött betegszállító, aki elkísér a folyosó végén lévő műtőbe.

Miközben az ágy tetején ülve a könnyeimmel küszködtem a rettegéstől behoztak a szobámba egy éppen velem egyidős fiatal nőt, akinek azért kellett ott lennie, mert elvetélt, és a közel 10 hetes gyermekét kellett, hogy kivegyék belőle. Ettől a történettől én csak még szomorúbb lettem, és egyszerűen nem bírtam tovább kitört belőlem a sírás.Féltem az altatástól, a műtét közben kialakulható komplikációktól, és attól is, hogy mi van, ha nem ébredek fel?! Mindeközben mélységes együttérzést éreztem azzal a lánnyal, akinek sokkal, nagyobb feladattal kell szembenéznie, mint nekem, mégis bátran és erősen várja, hogy a műtőbe szólítsák.

Egészen 12:40-ig tartott a felemésztő várakozás, ekkor már nem csak a félelem, de szomjúság is az őrületbe kergetett. Majd megérkezett a zöld ruhás betegszállító és a műtőbe kísért, ahova én a leopárd mintás köntösömbe és a szőrös papucsomba sétáltam be, sőt a műtét előtti napon még a hajamat is megcsináltattam. Így legalább biztos voltam benne, hogy bármi történjék is, az outfitem és a hajam legalább kifogástalan lesz. Bár meg kell jegyeznem, hogy ebben a pillanatban már az sem érdekelt volna, anyaszült meztelen vagyok.

Ettől a pillanattól kezdve felgyorsultak az események az egész testemet leuralta a remegés. Egyetlen embernek a jelenléte jelentett csak biztonságot és nyugalmat. Mégpedig az orvosomé, akinek nem tudok elég hálás lenni, amiért emberileg maximálisan mellettem állt. Végig fogta a jobb kezem, amíg a bal kézfejembe az aneszteziológus asszisztens beszúrta a branült. Beszélt hozzám, és megígérte, hogy minden rendben lesz. Az utolsó emlékem, hogy az oxigénmaszk friss levegőjétől a tengerparti szélbe képzelem magam. Majd az, hogy közel 15 perc múlva, amit én természetesen több órának érzékeltem ébresztgetnek, majd valaki betesz az ágyamba.

Az ébredés utáni megkönnyebbülést ma sem dolgoztam fel teljesen. A műtét után körülbelül egy órával, bejött hozzám az orvosom, én pedig azonnal megöleltem. Életem egyik legnehezebb pillanatában nem csak a szakértelmével, de a barátságával is mellettem állt.

Visszatekintve már egy nagyon pozitív élményként él bennem, ez a meglehetősen nehéz nap. Újjászülettem, megszabadultam egy olyan dologtól, ami hátráltatott abban, hogy boldog és egészséges életet élhessek.

Én, aki évek óta elégedetlen vagyok a testemmel, és gyakran szidom magam, amiért nem vagyok modell alkat, már most máshogy tekintek a testemre. Hálás vagyok neki a gyors regenerálódásért, és igyekszem az előnyeimre és nem a gyengeségeimre koncentrálni.

Nagyon fontos, hogy rendszeresen járjunk szakorvosi kivizsgálásra, és bátran nézzünk szembe még a legfélelmetesebb műtéttel is, hiszen ez csak a mi egészségünket szolgálja. Valamint nagyon fontos, hogy megtaláljuk azt az orvost, akiben még a legnagyobb félelmeinkkel küszködve is vakon megbízunk.

Nyitókép: Shutterstock