Meghalt a kutyám, elveszítettem a leghűségesebb társamat

Gene Hill kutyákról szóló idézetében, minden benne van, amit egy gazdi érezhet a kutyusa iránt.

„Ő a másik szem, mely átlát a felhőkön, a másik fül, mely a szél zúgásán is túl hall. Egy kis rész belőlem, mely a tengerig ér. Ahogy a lábamnál pihen, amint a legkisebb mosolyomra farkcsóválással válaszol, s a fájdalmas pillantás, ha nélküle indulok el, ezerszer elmondta már, hogy egyedül értem él. Talán bele is betegszik az aggodalomba, amikor nincs velem, hogy gondoskodjon rólam. Amikor rossz vagyok, könnyen megbocsát. Amikor mérges vagyok, addig mókázik, míg meg nem nevettet. Ha boldog vagyok, örül ő is. Ha bolond vagyok, nem neheztel érte. Amikor elégedett vagyok, ő is büszke magára. Nélküle nem lennék önmagam. Vele erőm teljében vagyok. Ő maga a hűség. Általa tanultam meg, mi az odaadás. Általa ismertem meg a titkos nyugalmat és békességet. Megtanított figyelni olyan dolgokra, amelyeket korábban észre se vettem. Amikor térdemre teszi a fejét, elmúlnak az emberi fájdalmaim. Ha mellettem van, megvéd a sötétségtől és a világ más ismeretlen dolgaitól. Megígérte, hogy várni fog rám... akármeddig...akárhol – ha szükségem lesz rá. És én tudom, hogy szükségem lesz – ahogy mindig is volt. Ő az én kutyám."

Az unokatestvérem tíz évvel ezelőtt, az út szélén az esőben egyedül, kétségbeesetten nyüszítve talált rá arra a kutyakölyökre, aki örökre megváltoztatta az életét. Pontosabban, akivel megváltoztatták egymás életét.

A kis keverék kutyust több órája, sőt lehet, hogy több napja tették ki két település közé, ahol már az is csoda, hogy nem halt éhen, vagy, hogy nem gázolta el egy autó. Várta, hogy megmentse valaki, tudta, hogy jönni fog érte a gazdája. Amikor már majdnem feladta volna megérkezett az a gazdi, akire egész addigi életében várt.

Csodálatos évek vártak rá. Ő és az unokatestvérem, olyanok voltak, mint a borsó meg a héja. Társak voltak, lélekben is. Sári sehova sem ment a kutyája nélkül, a munkahelyére, egy hétvégi szülinapra, egy vidéki látogatásra, túrázásra, sőt még esküvőre is magával vitte. Rengeteg nehéz pillanatot és boldog emléket éltek át együtt. Jöhetett munkahelyi siker, vagy kudarc, magánéleti válság, a kutya sokkal több volt, mint egy háziállat, mindvégig a gazdája mellett állt, mindenben támogatta őt.

Tíz évet töltöttek együtt, és az utolsó útjukra közel két hónapja indultak el. Sári nem bírta már tovább nézni azt, hogy akit a legjobban szeret olyan elviselhetetlen fájdalmat éljen át, hogy már lábra sem tud állni. A leépülés egy szempillantás alatt történt, napról napra romlott Dasy állapota. Az elején csak a séták lettek hosszabbak, és lassúak, majd már ölbe kellett vinni, hogy lent el tudja végezni a dolgát.Néhány napon belül a lakásban már az itatójáig sem tudott egyedül elsétálni. Borzalmas volt végignézni azt, hogy ez az ártatlan szeretnivaló teremtés egyre közelebb kerül a halál pillanatához.

Sára egy szombati napon már nem tudta tovább nézni, hogy a négylábú társának ilyen nehéz napokat kell átélnie. Azért, hogy ne szenvedjen tovább, fájó szívvel, ugyan de az altatás mellett tette le a voksát. Az állatorvosi rendelőben egy külön kialakított rész direkt arra szolgál, hogy a gazdik elbúcsúzhassanak a kedvencüktől. Hosszú perceket töltöttek itt, majd elérkezett az utolsó szörnyű pillanat, amikor Dasy örökre elaludt.

Belegondolni is szörnyű, hogy mit élhetett át az unokatesóm, amikor egyedül ért haza a lakásba és nem volt ott senki, csak egy üres kutyaágy, az árván hagyott játékok és a fogason lógó póráz, ami előtt soha többet nem sír senki, hogy azt jelezze, hogy indulásra kész.

Még most, amikor ezeket a sorokat írom, akkor is elsírom magam, hiszen engem is otthon vár egy olyan ártatlan és szeretnivaló szőrös kis teremtés, akinek én vagyok a mindene, ő pedig az enyém. Tudom, hogy egyszer a mi közös utunk is véget ér, de félek belegondolni is, hogy képes leszek- e elviselni azt a mérhetetlen űrt, amit majd maga aztán hagy.

Sári azóta kidobta Dasy összes megmaradt holmiját. Nem volt képes anélkül rájuk nézni, hogy ne fogta volna el hatalmas zokogás.

A kutya nem csak egy állat, ő egy igazi társ, aki sokkal jobban szeret minket, mint bárki ezen a világon.

Makra Lídia

Nyitókép: Shutterstock