Jobban kijövök a nyugdíjas szomszéd nénivel, mint a korombéli munkatársammal

Minden héten legalább háromszor meglátok tőle egy ilyet. Karina dekoratív, húszas évei végén járó kolleginám, akivel nagyjából ugyanakkor kerültünk a céghez. Én idén fogom tölteni a harmincat, állítólag én sem vagyok csúnya, de szerencsére ilyen elborult egoizmusom sincs. Karina minden héten megörvendezteti az ismerőseit egy-egy jól megmunkált munkahelyi szelfivel. Tudom, mert szinte rögtön az első közös munkanapunkon bejelölt, én meg mit sem sejtve a veszélyről, visszaigazoltam. Erősen fontolgatom a leiratkozást róla... Sokkal éretlenebbnek és csitribbnek érzem őt a korához képest, pedig egyébként a jelenlegi munkahelye is megkövetelné, hogy felnőjön. E helyett valahogy mindig megoldja, hogy a telefonja a kezében legyen, úgy pörgeti az Instát, mint megboldogult nagyapám anno a napilapot és az érdeklődési köre kimerül a bulizásban, a pasizásban, és folyton olyan emberekről locsog, akiknek még csak a nevéről sem hallottam –, de tuti, hogy napjainkban celebekről, vagy influenszerekről van szó.

Mikor leállítom hazaérvén a robogómat a ház előtt, és leveszem a bukósisakot, meglátom, hogy Panni néni az ablakban nézelődik. Mikor meglát, szinte felrikkant.
- Jaj, Barbikám! Vigyázz azon a motoron...
Muszáj mosolyognom. Az hagyján, hogy nem Barbi a nevem, hanem Gabi, de mivel az unokájára emlékeztetem, már megszoktam, hogy néha így becéz.
- Kinyitja az ajtót? Meghoztam amiket kért! – mondom, közben összeszedem a holmikat a csomagtartóról. Néha, mikor munkába indulok, egyszer csak megjelenik a lakásának ajtajában, és pár percre beinvitál, hogy megkérjen erre-arra. Ilyenkor általában csak egy gyors tiszteletkörre van időm, illetve a listájára. Viszont amikor teljesítem Panni néninek a küldetést, és segítek neki kipakolni a holmikat, bőven van időnk beszélgetni, és inni egy bögre teát. Hiába vár rám otthon némi házimunka, egy gyors vacsorakészítés, mégsem sietek.

Panni néni otthona tükrözi a korát – nyolcvan plusz –, de egyáltalán nem egy dohos, poros múzeumot kell elképzelni. Van egy hatalmas fotelje a nappaliban, mellette egy nagyobb ernyős állólámpával. Az az ő kis zuga. Onnan néz tévét, ott szokott kötögetni. Mellette kisasztalon szemüveg, egy pohár víz, távirányító, újságok, könyv és természetesen a kötögetős felszerelés. Mindig megkérdi, hogyan telt a napom, meséljek neki a munkahelyemről, a belváros zajáról, az ott megforduló emberekről. Hosszú ideje nem jár ki. Mindig hozzá jön a család, vagy elfuvarozzák őt A-ból B-be, de nem egy tipikus városi néni.

- Kicsit húzós volt a nap... - felem általában, mire Panni néni leint ciccegve és belecsap egy olyan történetbe, ami úgy kezdődik, hogy „Nekünk anno, a háború idején! Na, azok voltak ám a húzós napok, amikor..." és mesél.

A családjáról, a háborúról, az akkori Magyarországról és Oroszországról, mert Lukács Panna bizony sok mindent megélt már annyi idősen, mint én. Mindig iszom a szavait. Amikor nála töltöm a kora este nagy részét, mintha elveszteném az időérzékem – hány óra van és egyáltalán milyen év. Nem üresen és értelmetlenül locsog, hanem a lehető legérdekesebb töri órát tartja meg nekem, egy olyan szemszögből, amit csak kevesen éltek meg a környezetemben. Nem említ ismeretlen celeb neveket, és nem érdekli, hogy ősz kontyából égnek állnak a könnyű, pihe hajszálak.

A soha nem ismert dédnagyanyámként tekintek rá, s bár tisztában vagyok vele, hogy napjainkban az idősekkel szembeni tisztelet megcsappant, én nem így érzek irántuk. Oké, hogy vagy százszor hallhatjuk ugyanazokat a sztorikat tőlük, de mindig változik benne valami, és ettől nem unalmasak. Hálásak mindennemű segítségért és figyelemért, amit kapnak. Egy egész élet bölcsességével és tapasztalatával adnak tanácsot, és nem holmi tini magazinokban keresgélnek életre nevelő útmutató után. Némelyikük emberibb, igazibb, mint a mostani korombéliek és sokkal jobban élvezem az ő társaságukat, személyiségüket. Koravén lenne a lelkem? Lehet, de akkor büszkén vállalom.

Gabi történetét Pokk Brigitta írta meg.

Nyitókép: shutterstock