A legjobb barátom voltál, ma már alig ismerlek - Mikor vesztettem el a testvéremet?

Mindenki csodálkozott - még a szüleink is - hogy tud ilyen jól eljátszani egy fiú és egy lány testvér. Én autóztam a te kedvedért, és élveztem is, neked pedig nem volt gond, ha babázni akartam, örömmel csatlakoztál. Minden játék hatalmas móka volt, mert ketten együtt egy olyan fantáziavilágot teremtettünk meg, amiben teljesen el tudtunk veszni. Egész napokat töltöttünk biciklin, róttunk a falu utcáit, bunkert építettünk vagy labdáztunk, sok csínytevést követtünk el. Gyakran csatlakoztak hozzánk más gyerekek is, de a mi a kétfős csapatunk állandó volt és sziklaszilárd.

Ahogy jöttek a kamaszévek még mindig sokat lógtunk együtt, egy társaságban mozogtunk, de azért már megvolt a külön baráti körünk is. Én elkezdtem bulizni, te viszont jobban szeretted a nyugisabb estéket. Én eljártam a barátnőkkel shoppingolni, te pedig horgásztál a fiúkkal. Ez teljesen természetes folyamat, mégis kezdtek megszűnni a közös programok, és egy idő után szinte már csak összefutottunk otthon, mint két lakótárs. Akkor fel sem tűnt, hogy mi történik, annyira el voltam foglalva a saját kis életemmel.

Pedig szép lassan, de biztosan egyre csak távolodunk egymástól...

Majd 21 évesen elköltöztem otthonról Budapestre. A barátaim sokkal közelebb álltak hozzám akkoriban, mi már nem beszélgettünk mélyebb dolgokról, aztán miután neked barátnőd lett, egyre ritkábban találkoztunk. Noha egy városban laktunk, mégis csak a szülői házban futottunk össze, amikor meglátogattuk anyut és aput. Csak nem rég tudatosult bennem: teljesen eltűnt az a láthatatlan kötelék, ami kettőnk között volt gyerekként. Talán felnőtt korunkban ütközött ki, hogy ellenkező neműek vagyunk, és nem tudunk úgy kapcsolódni egymáshoz, de lehet, hogy csak erre fogom.

Néha irigykedve nézem a barátnőimet, amiért ilyen szoros a kapcsolatuk a lánytestvérükkel, és arra gondolok, bárcsak ez nekem is meglenne. Pedig nem vagyok egyke, van testvérem, csak éppen fiú, és úgy érzem, hozzá nem tudnék így kapcsolódni. Legalábbis már nem. De ilyenkor elgondolkodom, ha gyerekként tudtunk, akkor most miért nem?

Hová tűnt az a szoros kapocs, hová tűnt a legjobb barátom?

Nem hiszem, hogy az volt a probléma, hogy te fiú vagy én pedig lány. Talán inkább az, hogy nem vettük észre időben, mennyire eltávolodtunk, és hagytuk, hogy ez megtörténjen.

Most itt állsz életed nagy mérföldkövénél: hamarosan apuka leszel. Én pedig eldöntöttem, mindenképp a részese akarok lenni az örömödnek, az életed új szakaszának. Nem akarok több évet elpazarolni az életünkből így, hogy ennyire távol vagyunk egymástól. Talán pont a baba lesz az, aki újra összehoz minket, talán általa megint közel kerülhetünk egymáshoz, és a mindennapi életem része leszel megint, ahogy én is a tiédnek, a családodénak. Talán ez egy hosszú folyamat lesz, de én dolgozni fogok rajta kitartóan, és türelemmel várom, hogy újra igazi, „jó" testvérek legyünk.

Nyitókép: Shutterstock