Ne parázz, a te melled sem lesz "kipukkadt tejeszacsi" a szülés után

Nem, ezzel nem azt akarom mondani, hogy valaha is megfordult a fejemben, hogy feláldoznom a szépség oltárán annak lehetőséget, hogy anya lehessek. Szó sincs erről. Sőt! Ugyanakkor nem tartom halálos bűnnek, ha igenis foglalkoztat a kérdés, hogy egy kisbaba kihordását és megszülését követően vajon hogyan fog megváltozni a testem.

A műmaca és a boszorkányvadász

Ez is valahogy annyira végletes mostanában. Mármint maga a testképpel kapcsolatos nézetek. A nők egy része mindenáron hibátlan akar lenni. Egy olyan ideálhoz hasonlítani, amely valójában nem is létezik, csak a tökéletes instavilágban. A másik részük pedig úgy viselkedik, mint az eszelős, középkori boszorkányüldözések szószólói, akik kígyót-békát kiabáltak mindenkire, aki másképp mert gondolkodni, mint ők. Értem én, hogy a női test mindenhogyan szép, én is ezt vallom, de azt kifejezetten károsnak tartom, ha a természetesség jegyében szinte rögeszmés vagdalkozásba kezdenek egyesek. Nem is tudom, melyik a rosszabb... a túltöltött, túlfilterezett műmacák - mondom ezt úgy, hogy semmi bajom a mértékletes korrigálással - vagy azok, akik habzó szájjal próbálják ráerőltetni mindenkire a saját „Fogadd el önmagad bárhogyan is nézel ki", sőt „Ne is törődj azzal, hogyan festesz!" nézetet.

Szerintem igenis fontos a kinézet. Fontos, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben. Ugyanakkor az is fontos, hogy megtaláljuk az egészséges egyensúlyt ezzel kapcsolatban. Teljesen felesleges egy hamis ideálhoz hasonlítani magunkat, ugyanakkor

Nem kell mindenkinek élsportolónak lennie, de a rendszeres testmozgás azért ajánlatos. Nem kell feltölteni magunkat itt is, ott is, de a bőrápolás még senkinek nem ártott... Én az arany középút híve vagyok!

Csodálatos női test

Éppen így gondolkodom a szülés utáni testképről is. Szerintem teljesen természetes, ha valakit foglalkoztat, hogy a jól megszokott formáival mi lesz egy terhesség után. Viszont felesleges túllihegni, mert valóban nem ez az élet legfontosabb kérdése ilyenkor.
Én például a melleimért aggódtam a leginkább. Szerencsésnek mondhatom magam, mert a természet bőkezűen bánt velem ezen a téren, akár a méret, akár a forma tekintetében, ám amikor terhes lettem előfordult, hogy sóhajtozva nézegettem magamat a tükörben és arra gondoltam, talán most látom utoljára ilyen szépnek ezt a testrészemet. Nem, nem estem emiatt se depresszióba, se nem frusztrált, csak elbúcsúztam a régi, lányos alakomtól. Aztán megszületett a gyermekem. Eleinte persze egészen másképp változott meg az a bizonyos lányos alak: mindenem gömbölyödött, majd a hasam laposabbá, a melleim pedig még gömbölyűbbé váltak. A szoptatás végével azonban nagyjából fele akkorára zsugorodtak, mint a terhesség előtt. Beletörődtem hát, ez az élet rendje, s búcsút intettem az igazán kerek idomoknak.

Azért persze lecseréltem a melltartóimat, mert már más méretre és fazonra volt szükségem, ám ami a legérdekesebb, hogy nagyjából egy évvel a szoptatást követően szépen lassan elkezdett minden visszaállni a babázás előtti állapotba. Nem mondom, hogy pont olyanok lettek, mint évekkel korábban, de a különbséget talán csak én veszem észre.

A női test valóban fantasztikus és szeretetre méltó. Nem csupán azért, mert tényleg szép, legyen akár körte, akár homokóra, akár izmos, akár hívogatóan puha, hanem azért, mert igazi csodákra képes. Képes kihordani és világra hozni egy új életet, képes formát váltani, majd regenerálódni, tényleg, szinte mindenre képes... Ez azonban nem azt jelenti, hogy szégyenkeznünk kéne, ha néha elégedetlenek vagyunk vele. Ne csak azt vállaljuk fel, hogy „úgy jó, ahogy van", hanem azt is, ha néha mégsem jó... Elvégre ez az érzés is teljesen emberi és miért kéne eltitkolnunk?

Nyitókép: Shutterstock