Hibát követtem el, amikor helyetted léptem...

Az emberi kapcsolataimból soha nem spóroltam ki az energiát: mindig fontos volt számomra a család, a barátok és a szerelem is, és sosem vezettem szigorú számadású nyilvántartást arról, hogy az adott viszonyba mennyi munkát tettem bele én, és mennyit a másik. Az egyetlen célom az volt, hogy a kapcsolat fejlődjön, haladjon - vagy legalábbis maradjon életben -, és ha kellett, átvállaltam a másikat terhelő feladatokat is annak érdekében, hogy megőrizzem azt a keresztmetszetet, amit "mi"-nek hívunk.

Például sokáig mindent megtettem azért, hogy apámmal ne szakadjon meg a kapcsolat, pedig ha visszatekintek az elmúlt 30 évre, kijelenthetem, hogy ő soha nem tartott igényt rám. Sok energiát áldoztam fel azért is, hogy a barátaimmal való viszony ápolva legyen, aztán egyik-másikról kiderült, hogy az én belerakott plusz munkám nélkül régen elhalt volna. Illetve gyakran előfordult, hogy én tettem meg az első lépést - vagy a sokadikat - egy pasi helyett, mert türelmetlen voltam, mert megmagyaráztam, hogy az illetőnek most miért nem alkalmas megtenni a maga részét, és mert szentül hittem abban, hogy mindegy, milyen úton érem el a célomat, csak érjem el valahogy.

Hiba volt helyettük lépni...

Persze utólag könnyű okosnak lenni, de akkor is ez a valóság: nem érte meg egyik esetben sem, és valójában ezt már abban a pillanatban is tudtam, amikor rááldoztam az adott személyre a lelkem egy darabját. Adja magát a kérdés, hogy miért tesz valaki ilyet, ha a fentiekkel tisztában van, de nyilván, nagyon őszintének kell lenni ahhoz, hogy erre kielégítő választ adhasson az ember. Nos, én most őszinte leszek, és bevallom, hogy azért vállaltam át a másik terheit,

- és ezzel el is érkeztünk a gondolatmenet azon pontjára, ahol eltér a véleményem a korábbihoz képest.

Ugyanis továbbra is töretlenül azt állítom, hogy az élet minden területén kő keményen dolgozni kell ahhoz, hogy elérd a céljaidat, és afelől sincs kétségem, hogy ezt kizárólag hittel lehet tenni. Mostanra viszont abban már nem hiszek, hogy a céljaimat bármi áron el kell érni, mert már úgy látom, hogy igenis számít a befektetett energia. Számít, hogy a másiknak is fontos-e a kapcsolatunk, hogy ő is beleteszi-e a részét, vagy csak azért van közünk egymáshoz, mert neki épp nincs jobb dolga. Nem akarok fenntartani olyan barátságokat vagy rokoni szálakat, amelyek csak addig életképesek, amíg én figyelek rájuk, és olyan párkapcsolatot sem szeretnék, aminek én vagyok az egyedüli hajtóereje - és ma már hajlandó vagyok addig kérdezősködni vagy szaglászni, amíg nem tudom eldönteni, hogy együtt húzzuk-e a szekeret, vagy sem?

Mert ha nem, akkor nem párkapcsolatról, hanem egyszerű önámításról beszélünk, egy kölcsönösen szerelemnek álcázott hazugságról, amely a kockázatvállalástól félő ember biztosnak tűnő játéka, és ami kizárólag azt a célt szolgálja, hogy ne kelljen egyedül lennie. Nem számít, hogy a másiknak egy fabatkát sem ér a személye, nem számít, hogy ez a biztosnak tűnő látszatállapot csak addig az övé, amíg egyedül is képes cipelni a kapcsolattal járó feladatok terhét - semmi nem számít, csak az, hogy közel érezze magát a céljához. Pedig valójában ezzel csak egyre messzebb löki magát mindattól, amire vágyik, hiszen a cselekvéseivel végig azt támasztja alá, hogy értéktelennek lenni egy szeretted szemében nem gáz, egyedül lenni viszont igen.

Azt is gondolom, hogy mindez szorosan összefügg az önbizalommal, mert akinek nincs önbizalma, az el sem tudja képzelni, hogy ő esetleg valaki másnak fontos lehet - ahhoz meg főleg nincs elég önbizalma, hogy ezt ki is próbálja a valóságban, mert attól fél, hogy veszíteni fog. Tehát az a legbiztonságosabb, ha örökre elkerüli az ilyesféle megmérettetéseket, ehelyett pedig takarékon tartva magát, vegetál egy középszar kapcsolatban, és próbál kellően jól viselkedni, hátha így idővel elnyeri a másik ember tiszteletét. (Nem árulok el nagy titkot talán, de nem fogja...)

Ezekből tanulva nekem egy ideje már nem csak az a célom, hogy bizonyos fontos emberi kapcsolatokat ki tudjak pipálni a listámon, hanem az is, hogy a velem való kapcsolat a másnak is egy fontos tétel legyen a listáján. Olyan emberekkel szeretnék egy falkába tartozni, akiknek számítok, és nem csupán azért, mert az egómnak visszaigazolásra van szüksége, hanem azért, mert általában azokra a dolgokra vigyázunk az életben, amelyek értékesek, fontosak, és rossz lenne, ha nem lennének. Szeretnék olyan ember lenni, aki értékes, fontos a környezete számára, és rossz lenne, ha nem lenne.

Nyitókép: Shutterstock