Ha újra fiatal lehetnék, nem felejtenék el időt szánni a boldogságra

Bárcsak jobban harcoltam volna az álmaimért és követtem volna azokat! Mindig, mindenkinek meg akartam felelni, jót cselekedni, tenni másokért. Ami persze, szép, de... a saját álmaimat mindig háttérbe szorítottam. Tudtad? Gyerekkoromban arról álmodtam, hogy balerina leszek.

Szeme a távolba réved. Látja magát kislányként, miközben piruettezik, tüllszoknyája, mint egy rózsaszín habfelhő, táncol a lábai körül. Haja szoros kontyba csavarva a feje tetején. Karcsú gyermekkarjai az ég felé mutatnak. Elmosolyodik.

- Ó, biztosan gyönyörű balerina lettél volna, Kedvesem.

- Az csak gyerekkori álom volt. Később versenytáncos akartam lenni, aztán híres emberjogi ügyvéd.

- De hiszen elvégezted a jogot, ügyvéd lettél.

Hosszan sóhajt, arca előtt táncolva lebeg a pára, legyinteni akar, de olyan jó meleg van a takaró alatt, ezért inkább nem húzza elő a kezét. Na persze. Elvégezte a jogot, de aztán jöttek a gyerekek és feladta a karrierjét. Soha többé nem dolgozott ügyvédként. Megannyi álom, ami már az is marad.

- Már elmúlt - mondja végül csendesen. Oldalra fordítja a fejét és a férfira néz. - Van, amit te megbántál? - kérdezi kíváncsian. Látja a férfi arcán, hogy erősen gondolkodik, majd az átsuhanó érzelmek hosszú sorát, végül némi hallgatás után csendben szólal meg:

- Igen. Van. A rengeteg munkát.

Fontosnak éreztem magam tőle. Tartást, önbizalmat adott. Minden napomból elvitt úgy 12-14 órát, olykor többet is. Ha éppen nem dolgoztam, akkor is az előttem álló munkahelyi feladatokon járt az eszem. Micsoda ostobaság, nem?

Nincs erre mit felelni, úgyhogy hallgatnak kicsit. Arcukat a kora tavaszi nap felé fordítják - meglepően melegen süt. Becsukják a szemüket, hosszú percekre a gondolataikba merülnek mindketten.

- Azt is nagyon megbántam, - szólal meg halkan az asszony -, hogy sokszor nem voltam elég boldog. Tudod, olyan kicsattanóan boldog! Hagytam, hogy a napi bosszúságok lehúzzanak, hogy maguk alá temessenek a problémák. Sokszor duzzogtam, túl gyakran voltam szomorú, pedig boldog is lehettem volna. Rosszul néztem a dolgokat. Most mondd meg!

Például évekig azon szomorkodtam, sőt ostoroztam magam, hogy elvetéltem a második babát. Miközben ott volt a gyönyörű kisfiam és nemsokára megszületett a másik. De nem. Én nem repestem a boldogságtól, mert csak az elvetélt baba járt az eszemben. Vagy amikor elvesztettem a munkahelyem. Hónapokig olyan voltam, mint az alvajáró. Elvesztegetett hónapok! Pedig ott volt a két szép gyerek, gyönyörű otthon, egészség... De nem. Teljes négy hónapot elpocsékoltam az életemből ott és akkor. És, ó még mennyit! Bárcsak visszakaphatnám...

- Sajnálom - mondta a férfi szomorúan - nem tudtam.

- Ne légy szomorú! Hiszen már elmúlt. Inkább légy rám dühös! Most vallottam meg, hogy milyen sok időt elvesztegettem, ahelyett, hogy boldog lettem volna. Pedig lehettem volna! Ah! De te jössz, Kedvesem! Te mit bántál még meg?

- Nem is tudom... - nézett maga elé a férfi. - Nem jut eszembe semmi más.

Megint csend telepszik közéjük, ki-ki a maga gondolataiba mélyed.

- Ó, én még azt is bánom - szólal meg újra az asszony -, hogy nem ápoltam elég szoros kapcsolatot a barátaimmal. Nagyon bánom! Valahogy... a család, a gyerekek, a házimunka, nem tudom. Valahogy nem maradt rá idő, aztán a barátok lassan elmaradtak. Emlékszem egy lányra a középiskolából, nemrég jutott eszembe. Olyan fontos volt ő nekem. Próbáltam megtalálni, de nem sikerült. És nem csak ő. Olyan sok barátom volt régen, de egyszerűen nem fordítottam időt rájuk. Aztán valahogy mindenki eltűnt és...

- Nekem sincs senki, akit felhívhatnék, Kedves... Megértelek. Én a munka miatt veszítettem el őket. Azt hiszem. Nem tudom. Nem maradt rá sose időm. Olyan haszontalannak tűnt.

- Igen. Az biztos... - nyugtázza a férfi és szomorúan mosolyog vissza rá.

Újra csend simul közéjük. Az a fajta kellemes, puha, meghitt csend, ami lelki társak között néha beszédesebb, mint a szó maga.

- Van még valami... - szólal meg a férfi kis idő múlva. A nő ráfüggeszti ibolyakék szemét, őszinte érdeklődéssel néz, ezért bátrabban folytatja.

- Az érzések. Hogy nem mutattam ki az érzéseimet. Mindig azt hittem, az olyan férfiatlan. Vagy tudom is én... Inkább talán... Azt hiszem, nem volt bátorságom hozzá.

Az asszony lassan kinyúl a takaró alól, kezét nyújtja a férfi felé, aki boldogan fogadja azt és gyengéden megszorítja.

- Azt hiszem - krákog a férfi - hogy ... balerina már nem lehetsz és emberjogi ügyvéd sem, én sem tudom visszahozni a munkával töltött időt..., de talán a boldogság és az érzések. Mit gondolsz?

Az asszony nem válaszol, csak erősebben szorítja meg a kezét és rámosolyog. Mosolya valahogy beragyogja a teraszt, a hegyeket, az egész szikrázóan kék égboltot.

- Nagyon szeretlek! Minden rezdülésemmel, minden lélegzetvételemmel, minden szívdobbanásommal. Mintha valaki beleírt volna a sejtjeimbe - a nő szemében könnycsepp jelenik meg.

- Ez volt a legszebb vallomás, amit életemben hallottam! Köszönöm! És, hogy tudd, ezek örömkönnyek. Boldog vagyok!

- Én is nagyon boldog vagyok! - mondja a férfi. - Sajnálom, hogy nem előbb ismerkedtünk meg. Hogy csak itt... És...

- Én is... De talán így van jól! Ezek életem legszebb napjai! Jó lenne persze... ha sokkal több ilyen nap lett volna, de...

- Igen.

- De most jó.

- Most nagyon jó!

Hosszan fekszenek ott, boldog, békés csendben, el is szundikálnak kicsit. A teraszajtó nyíló hangjára ébrednek, a nap épp alábukni készül, kigyúlnak a fények. Felnéznek. Két ápoló lép ki a teraszra.

- Be kell kötnünk az infúziókat, nem várhat tovább, sajnálom - mondja egyikük.

Ők megszorítják egymás kezét és bólintanak. Az ápolók átteszik őket a kerekes ágyra.
A bejárat fölötti táblán kéken világít két szó: Hospice ház.

Bucsi Mariann

Nyitókép: Shutterstock