Az életedbe voltam szerelmes, nem beléd

Egy házibuliban találkoztunk. Megláttalak és azonnal belefeledkeztem ragyogó, zöldeskék szemedbe. Kínos is volt, mert én mással érkeztem. Kedves és közvetlen voltál, mégis annyira elérhetetlen és titokzatos, mint maga az univerzum. Előkaptál egy pendrive-ot, majd szenvedélyes beszámolóba kezdtél legutóbbi egzotikus utazásodról, az ott átélt páratlan élményeidről, az új emberekről, akiket megismertél és úgy egyáltalán, a te világodról. Na, nekem akkor volt végem.

Egymás mellett ültünk: én, aki panelba születtem, átlagos szülőkkel, átlagos iskolákkal, átlagos szakmával és te, a kiváltságos értelmiségi, neves szülőkkel, kiváló iskolával és brutál menő szakmával, amihez nem mellesleg még diplomata útlevél is járt. Az az este számomra olyan volt, mintha kiléptem volna a testemből és átléptem volna a tiédbe. Magamnak akartam mindenedet! Az intelligens, jó fej, barátaidat, az élményeidet, a lakásodat, az agyadat, az egész életedet. Sokat beszélgettünk, pontosabban inkább csak csüngtem a szavaidon és te sütkéreztél a rajongásomban.

Úgy egy évvel később újra egymásba botlottunk egy buliban (nem teljesen véletlenül) és végre eljött a mi időnk. A viharos éjszaka után egyből kiderült, hogy az ágyban remekül passzolunk, ennél bíztatóbb jel pedig szinte nincs is. Szárnyaltunk és én komolyan elhittem, hogy te vagy az Igazi, akit az ég is nekem teremtett.

Csak azt nem bírtam kiverni a fejemből, hogy én viszont kevés leszek neked. Görcsösen próbáltam megfelelni annak az ideálnak, ami szerintem neked járna, de legbelül éreztem, hogy ezt nem fogom tudni megugrani. Csendben feszengtem melletted, ha a barátaiddal voltunk és angolul beszélgettetek, mert a "natív" mellett égő az alig használt középfokú. Rettegtem, hogy mi lesz, ha találkoznom kell a szüleiddel és rájönnek, hogy a "helyes kislány" nem az a kategória, amit a fiuknak szántak. (Ezt már megkaptam, máskor is, nem vágytam ismétlésre.)

Kínlódásomon nem sokat segített, hogy ha nálad aludtam, még a buszmegállóig se kísértél ki, nemhogy esetleg hazavittél volna. Ha a családomról vagy a munkámról meséltem, láttam rajtad, hogy cseppet sem hoz lázba a téma. Egy-két hét alatt bebizonyosodott, hogy bármennyire is szeretném, ebből nem lesz semmi. Na, akkor kellett volna méltóságteljesen odébbállni, de én hülye, nem tettem. Ehelyett

Végül rettentő banális véget értünk. Te végleg elhagytad Magyarországot és egy másik kontinensre költöztél én pedig itt maradtam szánalmas kis életemmel, egy jó adag önsajnálattal és a keserű gondolattal, hogy ha más "kasztba" születek, egész más életet élhetnék. Én is lehetnék érdekes.

Hosszú idő után aztán csak beláttam, hogy nem a világgal vagy veled van a baj, hanem a gyatra önértékelésemmel és az ebből fakadó már-már kóros önbizalomhiányommal.

Nem tehettél arról, hogy találkozásunkkor én egészen máshol tartottam az életemben, mint te. Igen, más csomaggal indultunk, de az, hogy mennyit hoztam ki az enyémből, az azért leginkább rajtam múlt, az az én felelősségem.

Ma egészen más életet élünk. Te azóta is járod a világot, fontos, elismert helyeken dolgozol, olykor felbukkan melletted egy-egy egzotikus szépség, de semmi komoly. Én forgatom a családi mókuskereket, de egy percig sem unatkozom, hiszen már meglátom a hétköznapokban is a szépséget. Aztán, ha a gyerek kirepült, nyakamba veszem a világot és átélem azt is, amit most nem tudok. Na. akkor, majd akkor... lehet, hogy még összefutunk.

Nyitókép: Shutterstock