Anorexia – amikor önmagadat emészted fel

Ne csak nézz, láss is

A tükörképét mustrálva Lilla jobbik esze azt súgta, remekül néz ki. Sőt, talán nem ártana még pár kiló a combjára, karjára. Rosszabbik énje azonban nyelvet öltve a képmására azt bizonygatta, lúzer, aki még a saját teste fölött sem tud uralkodni és ennek következtében lassan úgy fog festeni, mint egy dagadt disznó.
Ki látott már 175 cm magas, 52 kilós dagadt disznót? – csóválta a fejét a képzeletbeli angyalka. Lilla pedig – ma is – úgy döntött, hogy neki ad igazat, így felöltözött és leült reggelizni. Rendesen!
Ezt a harcot, azonban szinte minden nap megvívta önmagával.

Vajon mikor lesz vége ennek a harcnak a fejemben? – kérdezte, csak úgy halkan, magától, miközben megkent egy zsemlét vékonyan vajjal, rátett néhány szelet sovány sonkát, zsírszegény sajtot, majd felszeletelt egy halom uborkát, paradicsomot is. Mert a zöldség nem hizlal. Még mindig nem tudott teljesen megszabadulni ezektől a berögződésektől, holott józan ésszel tudta, hogy nincs szüksége a kalóriaszámolgatásra. Ha kedve szottyanna, felfalhatna egy malomkeréknyi tortát is. Mégis kényszeresen figyelt rá, mi kerül a tányérjára.

Visszaszerezni a kontrollt

Kis lépések – bíztatta magát és örült, hogy egyáltalán már eszik. Szinte mindent. Lehet, hogy nem túl sokat, lehet, hogy még néha bepánikol, ha lecsúszik egy nutellás palacsinta, de igenis eljutott végre oda, hogy tudja, nincs gond az étkezéssel. Holott pár hónapja már maga a gondolat is undorral töltötte el. Képes volt egész nap három almát enni összesen, majd megveszekedetten tornázni, hogy ledolgozza a nem létező felesleget. Persze amíg volt még ereje tornázni.
Most már tudja, micsoda veszélyes játékot űzött, de akkor csak ezt az egy utat látta maga előtt.

Nem kell a munkáltatónak, akiért olyan sokat túlórázott nulla plusz pénzért. Nem kell a férfinek, akivel öt éve élt már együtt. Iszonyodott magától és nem értette, hogyan csúszhatott ki az irányítás a kezei közül. Meg kellett mutatnia, hogy igenis képes kontrollálni az életét. Képes változást előidézni. Persze ezt már csak így, utólag látja. Most, hogy már a gyógyulás útjára lépett és nem a saját testén akar bosszút állni, nem azon keresztül akarja megmutatni, hogy igenis erős és képes a drasztikus átalakulásokra. Ha a munka és a párkapcsolat terén nem is, de legalább a kinézete kapcsán. Emlékezett, micsoda elégtételt érzett minden alkalommal, amikor a mérleg egyre kevesebbet mutatott. Olyan volt ez, mint valami őrült verseny saját magával. Büszkeség öntötte el, ha egész nap nem evett semmit, de a szobabiciklin letekerte a napi kilométert, vagy amikor az évek óta hordott – eleve S-es – farmer lötyögni kezdett rajta. Még azt is szerette, hogy a barátai elkezdtek szörnyülködni, hogy milyen sovány.

Felemészteni önmagát

Én erre is képes vagyok – gondolta akkoriban büszkén. Nem érdekelték a rosszalló pillantások az utcán vagy a konditeremben, mert érezte, most, itt ő a főnök. S bár elégtételt érzett, boldogságot nem. Az eufória lassan keserűségbe fordult át és egyre inkább úgy vélte, ez sem elég. Még soványabbnak kell lennie, mert... nem is tudta, miért, csak valami őrült belső késztetés hajtotta. Már nem járt össze a barátaival, a munkakeresést is hanyagolta. Nem akart emberek közé menni, nem akart már semmit, csak a kalóriákat számolgatni és még vékonyabbá válni.

Lilla nagyon harapott a szendvicsből és határozottan megálljt parancsolat a gondolatainak. Leszámolt az önpusztítással! A saját magán végzett emberkísérlettel, amely hajszál híján tragikus véget ért! Ami történt, megtörtént, s bár már valószínűleg többé nem lesz ugyanaz az ember, mint az önkéntesen vállalt és saját maga büntetésére szolgáló éhezés előtt, soha nem hagyja már, hogy olyan kétségbeesés uralkodjon el rajta, amely képes felfalni őt testestül-lelkestül.

Lilla történetét Szépvölgyi Izabella jegyezte le