Nagymamám tanácsai a sírig tartó szerelemhez

Nem tagadom, már évekkel ezelőtt vártam a bűvösen csengő tizenhatot. Úgy gondoltam, ennyi idősen a szüleim sokkal érettebben fognak majd kezelni. A gimnáziumban már bérelt helyem lesz a ,,menők asztalánál". A bulikban pedig péntek és szombat este is kiabálni fogom a legfelkapottabb dalokat.

Most szombat este mégis itthon üldögélek, forró csokoládét szürcsölve, Harry Styles Watermelon Sugar című slágerét rongyosra hallgatva. Kiderült, hogy 16 évesnek lenni nem is olyan egyszerű feladat. Pláne nem egy olyan tinédzsernek, aki szeretné kiélvezni az életet. Ebben a korban megismerkedünk az élet árnyoldalával.

Célunkká vált a jó érettségi, a nyelvvizsga, a jogosítvány, amikre a tanulást mindig a következő napra halasztjuk. Végül, de nem utolsó sorban egy 16 éves gondolatai egyetlen dologra épülnek: az érzelmekre. Próbálunk érezni, közben keressük a személyt, aki iránt érezni tudunk. Szeretünk: végtelenül, de viszonzatlanul.

Valahogy így keveredtem bele egy számomra idegen helyzetbe. Mindez egy évvel ezelőtt kezdődött, a 16. életévem előszobáján. Bizonyára sokak számára ismeretlen az első látásra szerelem érzése. Egészen tavaly október 4-ig nekem is az volt. Majd az első hóval minden megváltozott. A pelyhekben hulló fehér csoda változást hozott fiatal szívembe, és olyan erővel facsarta ki, hogy az majd kiugrott a helyéről.

Minden a hegyekben kezdődött, majd ott is ért véget. Akkor tudtam meg, mit is jelent teljes szívvel érezni. De ahogy a hó olvadásnak indult, valahogy az élet is nehezebben alakult. A latyak nem csak az úton, de a lelkemben is hatalmas, fájó pusztítást végzett.

Nem tudom bebizonyítani, hogy különleges voltam a számára. Abban sem vagyok biztos, hogy észrevett. De volt egyetlen hét, amikor valami talán benne is megmozdult. Ez már sosem fog kiderülni. Talán ezért nehezebb esténként levegőt vennem, amikor eszembe jut egy közös emlék. Sosem voltam hozzászokva, hogy ,,kispados" legyek, hogy háttérbe szorítsanak. Mielőtt megismertem, egy pozitív felfogású, vidám, fiatal lány voltam. Ő viszont egy idegen helyzetbe taszított. Nem mutatott felém érdeklődést, ami nekem kissé kellemetlennek hatott.

Valahogy ezen a rögös úton haladva jutottam el egy sokkal rögösebb szakaszhoz. Kövérnek láttam magam, egészségtelenül kövérnek. Pedig S-es ruhákat hordtam. Nem voltam hajlandó enni, csak igazán keveset. A szervezetem kiabálva kért segítséget. Elkezdtem nálam 2 számmal nagyobb ruhákban járni. Csúnyának tartottam az arcom, a testem.

A szüleim próbáltak mellettem állni, és terelni a jó irány felé. Nem értettek egyet a döntéseimmel, viszont ez megnehezítette a velük való kapcsolatom. Rengeteg barátom volt, csodálatos családom, mégis rendkívül magányosnak éreztem magam. Mintha egyedül éltem volna ezen a hatalmas bolygón. Mintha magába nyelt volna az univerzum.

Majd teltek a napok, a hónapok, és kezdtem másként látni a világot. Mintha a sok rossz között lett volna némi boldogság is, hiszen az mindig van. Kedvenc mondásommá vált, hogy a remény hal meg utoljára. Majd őszintén mosolyogtam, méghozzá rengeteget.

Visszaemlékszem egy pillanatra, amikor elmélyülten beszélgettem a nagymamámmal. Tisztán emlékszem, milyen izgatottan érdeklődött a fiúk felől, de sajnos a válaszaimmal el kellett szomorítanom. Ő halvány és bátorító mosollyal simította meg a vállam:

"Drága kicsi unokám! Amíg nem találod meg az igazit, legyél mindenkivel ugyanolyan kedves, és szerethető, olyan, amilyen velem is szoktál lenni. Viszont, amikor találkozol majd életed szerelmével, vele legyél igazán kedves! És ő is az lesz veled."

Valahogy így jöttem rá egy igazán érdekes feltevésre. Talán én már találkoztam Vele, csak nem a megfelelő időpontban. Hisz 16 évesen nincs annyi ideje ez embernek, hogy egyszerre tudjon felülmúlhatatlan örömmel nevetni, szívhasítóan sírni, megismerkedni az érzelmekkel, és végül szerelembe esni: végtelenül, de viszonzottan. Talán erre még várnom kell.

Illés-Tóth Lotti

Nyitókép: Shutterstock