Miért teszünk különbséget női és férfi sofőrök között?

A minap egy belvárosi utcában sétálva a következő szituáció tárult elém: egy nő éppen parkolt a kocsijával, a mögötte várakozó másik autó férfi sofőrje pedig lehúzott ablaknál a következőt mondta a vele utazó másik pasinak: „Ja, várjál, hát nő ül a volánnál, nem lesz ez egyszerű!"

Mondták ezt úgy, hogy szinte abban a pillanatban érkeztek a parkoló autó mögé és nem sokkal utána, miután a nő beparkolt, már haladhattak is tovább. A látottak után értetlenül néztem magam elé: még mindig különbséget teszünk férfi és női vezetők között, még akkor is, ha a vezetésükben nem is találunk különbséget?

Nekem 20 éves koromban lett meg a jogosítványom, az öcsém már 17 évesen megszerezte. Ő már pici korától kezdve imádta az autókat és mindenféle járművet. Kis túlzással előbb tanulta meg a sebváltót használni, mint beszélni. Emlékszem, teljesen ledöbbentem, amikor egy hétvégi vásárlásból hazafelé az autóban kérdőre vonta az anyukámat:

„Miért nem váltasz már vissza harmadikba?"  

A családban anyukám és apukám is rendelkezik jogosítvánnyal, de a családi utazásaink nagy részében édesapám ül a volán mögött. Ennek főként anyukám az oka, aki mindig azt mondja, hogy ő béna, nem szereti, ha sokan vannak az úton, ő inkább csak a megszokott utakon (a nagyszüleimhez vezető úton) vezet, ha esik az eső biztosan nem, ha sötét van ne is erőltessük, havas, jeges úton pedig egyenesen kizárt, hogy vezessen.

Egy idő után annyira telebeszélte a fejét azzal, hogy ő mennyire ügyetlen és majd szerencsétlenkedni fog vezetés közben, hogy amikor, kivételes alkalmakkor, mégis ő vezetett, tényleg többször hibázott, vagy idegeskedett, mint például az édesapám. De hogy ennek mi volt az oka, arra a mai napig nem sikerült rájönnöm. Se az édesapám, se az öcsém nem tett megjegyzést a vezetési stílusára, kivéve akkor, ha valóban indokolt volt. Mindezek ellenére is frusztrált volt, és ha lehetett, inkább megfosztotta magát a vezetés élményétől.

Ennek tudatában én megfogadtam, ha lesz jogsim, annyit vezetek majd, amennyit csak tudok, hogy kellő rutint szerezzek, és még véletlenül se gondoljak olyan dolgokat magamról vagy a vezetési stílusomról, amiket édesanyámtól hallottam. Sőt, szándékosan az egyetemi éveim alatt szereztem meg a vezetői engedélyemet azért, hogy a vidéki város helyett a fővárosban, nagy forgalomban tapasztaljam meg, milyen, amikor én irányítom az autót.

Forrás: Shutterstock

A jogsi megszerzése után az első önálló utamra a testvérem is elkísért, aki nem is hagyta szó nélkül azt, amikor az egyik emelkedőn véletlenül lefullasztottam az autót. Én nem éreztem kínosnak, előfordult korábban is, nyugodtan újraindítottam és haladtunk tovább. Eközben az öcsém halkan megjegyezte: 

„Na, te is úgy vezetsz, mint anya!"  

Abban a pillanatban eldurrant az agyam, nem is hagytam szó nélkül, és bár az öcsém elviccelte a dolgot, bennem olyan mély nyomokat hagyott a mondata. Néha előfordul, hogy vezetés közben rám tör egy hirtelen jött bizonyítási vágy és frusztráltság egyvelege, és természetesen ilyenkor biztosan hibázom vagy figyelmetlen leszek - pedig alapvetően nem tartom magam rutintalan, rossz vezetőnek.

Miért történik ez? A mai modern, felvilágosult társadalomban miért teszünk különbséget női és férfi vezetők között? Miért csak azt tesszük szóvá, ha nő hibázik vezetés közben?  

Persze, tudom, hogy vannak alkalmatlan női sofőrök, akiknek nem szabadott volna jogosítványt adni a kezükbe, de a férfiak között is akadnak ilyenek szép számmal. Amikor egy belvárosi egyirányú utcában parkolás történik, miért evidens, hogy több időbe fog kerülni egy nőnek, mint egy férfinak? Ha pedig valóban több időbe kerül, nem lenne egyszerűbb csendben megvárni?

Arra senki nem gondol, hogy a fent említett hasonló jellegű beszólások, elszólások miatt is növekedhet a frusztrált, bizonytalan és ebből fakadóan rutintalan vezetők száma? Lehet, hogy édesanyám is csak egyszer lett leszúrva a vezetési stílusa miatt, de az egy életre nyomott hagyott benne, ami miatt sokkal kevesebbet és emiatt bizonytalanul vezet.

A testvérem száját csak egyszer hagyta el egy viccesnek ható mondat, de az mégis beleégett egy életre a fejembe és a legtöbb emelkedőnél eszembe jut: „Na, ha itt most lefulladnék, a tesóm mondaná, hogy olyan vagyok, mint anyám."

Ha kicsit jobban odafigyelnénk egymásra, és ami ennél is fontosabb, tisztelnénk egymást - nemcsak a szűk családban, hanem kint az utcán, a boltban, és az utakon is - akkor kevesebb alkalommal tennénk jelentéktelennek tűnő megjegyzéseket másokra, és kevesebb bénázást, ügyetlenséget tapasztalnánk az utakon. Hidd el, neked is megéri jó fejnek lenni. 

SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?