Apám nem várta, hogy feláldozzam magam érte...

Annyira fáradtnak éreztem magam, hogy ha nem ittam volna meg a délutáni dupla kávémat, koppant volna fejem az asztalon. A munkatársaim már rég hazamentek, én még mindig az irodában ültem. Olvastam a rég várt e-mailt.

Mehetek, átvesznek, de válaszolnom kell minél hamarabb - vastag betűvel kiemelve az utolsó pár szó. Döntsek. Másból sem állt az életem, csak döntésekből.Zoli is csak válaszért nyaggatott. Alig múltam huszonöt, de már színeztem a hajam az ősz hajszálak miatt.

Kései gyerek vagyok. A bátyám és a nővérem nem sokat foglalkoztak velem. Szerettek, legalábbis azt hittem. A generációs különbségre fogtam, hogy alig találjuk a közös hangot. Elköltöztek, élték a saját életüket, a szüleinket rám hagyták. Minden jól alakult, míg apa beteg nem lett.

Alzheimer-kórt diagnosztizáltak nála. Egy ideig még küzdött, de aztán a gyógyszerek sem segítettek. Hullámzott az állapota. Egyik percben még megismert, a másikban már rendőrért kiabált, és betörőnek hitt minket anyával.

A csodálatos édesanyám szép lassan felőrlődött. Nem akarta apát otthonba adni, szerette, de ez a ragaszkodás inkább béklyó volt, mint áldás. Én alig tudtam elvégezni a főiskolát, míg a testvéreim állandóan az egyetemi végzetségükkel, a menő állásukkal hencegtek. Arról viszont hallani sem akartak, hogy magukhoz vegyék a szüleinket. Egy látogatásuk során aztán kifakadtam:

- Élni akarok! A ti apátok is, nem csak az enyém!

Nem tettem zsebre, amit kaptam. Részletesen felsorolták a hibáimat, majd azzal álltak elő, hogy lemondanak a szülői házról, csak viseljem tovább gondját apának. Meg sem fordult a fejemben, hogy osztozkodjunk, hiszen még éltek a szüleink. Anya még rápakolt egy lapáttal.

- Zoli miatt van az egész, igaz?

Nem tagadtam, örülök, hogy végre nekem is lett egy komoly udvarlóm. Ő tudta, mi vár otthon, megértett - de azzal is tisztában voltam, hogy nem vár rám örökké. Megoldást akartam, és fogalmam sem volt, mit válaszoljak a testvéreimnek. Nem is bírtam tovább az asztalnál ülni, inkább bevittem az ebédet apának.

Forrás: Shutterstock

Mindig locsogott evés közben, mint egy gyerek, de most csendben nyelte az ételt, amit a szájába kanalaztam. Majd megszólalt, úgy, mint egészséges korában:

- El akarsz menni? Szeretnél normális életet élni? - Elöntötte a könny a szememet. - Menj nyugodtan! Fiatal vagy és szép, élned kell! Mindig az én kislányom leszel, és büszke leszek rád. Te vagy a legszebb ajándékom, nem tudok rád haragudni.

Olvastam, hogy az ilyen betegeknek lehetnek tiszta pillanataik, de apámnál már évek óta alig akadt, ráadásul nem ilyen hosszan. Szólni akartam, de az ujjával a szájába bökött, hogy még éhes. Eltűnt, már nem volt ott.

Ezután felhívtam Zolit, és válaszoltam az e-mailre. Pár héttel később eljöttem otthonról, és új életet kezdtünk. A viharos elválás ellenére is szerettem volna meglátogatni őket, de már nem volt hova visszamennem. A testvéreim eladták a házat, apát otthonba tették, anya pedig a nővéremnél lakott. Apa haláláról is csak a temetés után szólt a sógorom.

Benne legalább volt annyi tisztesség, hogy felhívott. Nem akartam elárulni, így anyával beszéltem, aki elkotyogta, hogy nem szerettek volna ezzel "zavarni". Annyira mérges voltam, hogy rácsaptam a telefont.

A házunkat egy nyugdíjas pár vette meg, az unokáikkal játszottak az udvaron, mikor elhajtottunk előttük. Nagyon fáj, hogy ezt nem élhettük át apával. Ám amikor kimegyek a sírjához, nem gyötör bűntudat, csak szomorúság. Nem hagyott rám vagyont, lakást, de valami mást igen, amivel nyugodtan kezdhettem új életet: a lelkiismeretem szabadságát. Nekem ez többet ér annál, mint amit a testvéreim kaptak.

SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?