Nem téged kerestelek, hanem önmagamat...

Fekete haj, tüzes tekintet, érzéki száj: ilyen egy álomférfi a nők szemében. Az én szívemet is egyből átjárta a melegség, amikor először megláttalak. Nagyon magabiztosnak tűntél, olyannak, aki tisztában van vele, mit akar, és azt is tudja, hogyan érheti el.

Szórakoztató voltál, lehengerlő stílussal és egy csipetnyi mediterrán virtussal - nem ismertem hozzád hasonlót. Néhány nappal később került sor a második randevúnkra egy kellemes kis japán étteremben. Miután megvacsoráztunk, ittunk egy pohár Koshu bort, és kibontottuk a szerencsesütit. Az én cetlimen ez állt: "Kívánd, kérd, higgy, és megkapod!"

A kívánságom teljesült, rövid időn belül egymásba szerettünk. Szárnyaltam a boldogságtól. Végre egy igazi férfi a párom! Előtted úgy meg tudtam nyílni, mint korábban még soha. Az előző kapcsolataimban átélt dolgok bizalmatlanná és sértődékennyé tettek, emiatt senkinek sem sikerült áthatolnia a védőfalamon. De te feloldottad a riadt sündisznó természetemet, újra és újra szétszedtél, aztán összeraktál. Nem sajnáltad tőlem sem az energiádat, sem a türelmedet. Gyógyítottál, babusgattál, bátorítottál.

A fáradhatatlan erőfeszítésednek köszönhető, hogy újra rácsodálkoztam a párkapcsolatok szépségére. Melletted váltam azzá a nővé, aki képes felülemelkedni a múltbéli sérülésein. A barátom voltál. A szívem védelmezője. Menedék a mindennapok küzdelmeiben. Felnéztem rád. Tetszett, hogy van véleményed a világról, az életről, a halálról, a szerelemről.

Forrás: Shutterstock

Tetszett a higgadtságod, ahogy a munkáddal járó stresszhelyzeteket és a másokkal való konfliktusokat kezelted. De amit a legjobban szerettem benned, az az volt, ahogyan a családról gondolkodtál. Az összetartozásról. Az elkötelezettségről. És a gyerekekről. Úgy csodáltam a tökéletességed! Titokban azt kívántam, bárcsak olyan lennék, mint te.

Aztán jött egy hűvös nyári reggel, és minden megváltozott. Mintha hirtelen egy másik dimenzióba kerültem volna, holott nem történt semmi említésre méltó. Csak én lettem furcsa idegen a saját testemben. Szürreális és abszurd érzés volt, mégis felszabadító. Ágyba hoztad a kávét - csakúgy, mint máskor - és megkérdezted, hogyan aludtam. Nagyon édes voltál. Aztán mesélni kezdtél a házról, a jövőbeli otthonunkról valahol a Dunakanyarban. Én a szemedbe néztem, és hirtelen belém hasított a felismerés, hogy nem ezt akarom.

Nem akarok elmerülni egy rózsaszín, fellegekbeli buborék létben, ahol minden klappol és minden kiszámítható. A földre vágytam, váratlan impulzusokra, titokzatos élményekre, hasonszőrű emberek társaságára. Akkor és ott bevillant valami, egyfajta hiányérzet. Annak az érzése, hogy nem fogok tudni megmaradni melletted.

Fiatalabb koromban egyik kapcsolatból a másikba ugrottam, annyira féltem az egyedülléttől. És ezen az ominózus reggelen döbbentem rá: sosem adtam magamnak lehetőséget arra, hogy kiaknázzam a bennem rejlő potenciált. Nem tanultam meg, hogyan tehetem magamat elégedetté és boldoggá, mert ezeket mindig másoktól akartam megkapni. Örökké hálás leszek minden pillanatnak, amit veled tölthettem, de szakítanom kellett a régi életemmel ahhoz, hogy kiderüljön, mennyit érek egyedül. Remélem, megérted.

Nyitókép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek