Nem ismertem anyám tragédiáját, mégis megpecsételte az életem...

Meg szomorú, és soha nem tudtam, miért. Gondoltam, melankólikus alkat lehetek, hogy alapból mindenben a rosszat látom meg. És pesszimista is. Úgysem sikerül, miért pont nekem menne, úgyis elrontom - ezt volt az alap hozzáállásom. Indokolatlanul kiborultam olyan dolgokon, amit előtte észre sem vettem, de akkor, abban a pillanatban rohadtul fontosnak tűnt.

Annyira, hogy megharagudtam magamra. Itt vagyok, középosztálybeli nő, jó körülmények között, akit szeretnek a szülei, szeret a férje, van munkája, szabadideje, és tétlenül ülök. Azt nem tudom, hogy mit is kellene csinálnom, és azt sem, hogy mi az, ami ennyire nem jó. És amikor a szeretteim egy ilyen helyzetben elkezdtek biztosítani a szeretetükről, a türelmükről, csak ordítozni tudtam. Hagyjanak békén!

Az elviselhetetlennél is nagyobb lett bennem a feszültség. Álmomban is kiabáltam, verekedtem, és már reggel olyan fáradt voltam, hogy nem volt kedvem elkezdeni a napot. Altató, nyugtató, feszültségoldó, mindet felírta a háziorvos, de nem szedtem őket rendesen, mert nem akartam rászokni. Így viszont semmi hasznuk nem volt. Maradt a nyugtalanság, a fáradtság és a mindent tönkretevő életundor.

Javasolták, kezdjek el egy terápiát, hátha kiderül, mi az oka az egésznek. De ez sem tetszett. Minek? Fizessek valakinek egy rakás pénzt, hogy meghallgasson? Okos vagyok, megbeszélem én magammal, meg tudok birkózni ezzel a feladattal is, hittem. Végül hagytam magam és elmentem egy terapeutához. Úgysem fog tudni segíteni, mondtam, hiszen nincs is semmi bajom. Már otthon elhatároztam, hogy nem fogok együttműködni vele, kijelentem, hogy egy hülye. A legcsodásabb mosolyommal és legcsinosabb ruhámmal készültem, hogy öt kilométerről látszódjon, NEKEM SEMMI BAJOM.

Le kell ásni a gyökerekhez, mondta a terapeuta, így a gyerekkoromról beszéltem. Azt hittem, ez jó téma. Boldog, teljesen hétköznapi évek a nővéremmel, szüleimmel, nagyszüleimmel. Vasárnapi ebédekkel, nyaralással a Balatonon, óriási karácsonyfával, jó iskolákkal. Ám azt vettem észre, hogy amikor ezekről van szó, csak növekszik bennem a zavar. Valami nem volt rendben.

Aztán anyukám - látva az évek óta tartó kínlódásomat és az állandó feszültségemet - egy nap úgy döntött, hogy elmondja azt, amit nem tudtam. Azt gondolta, erről soha nem fog beszélni, mert azt gondolta, hogy amiről nem beszél, az nincs is. Elmondta, hogy amikor összeházasodott apámmal, úgy egyeztek meg, hogy egy gyerekük lesz. Persze ez nem volt kőbe vésve, de tudta, hogy nem akar nagy családot. Úgy érezte, hogy egy gyereknek tudja azt a szeretetet és figyelmet nyújtani, amit szeretne. Egy évvel később már érkezett is a nővérem.

Felnevelnek bennünket, mert apaként és anyaként jól működnek, de az érzelmi kapcsolatot befejezik egymással. A testit már sokkal régebben befejezték, még jóval az erőszak előtt. Így is lett. Én semmit nem vettem észre. Vagyis mégis. A kettejük közötti feszültséget magamba szívtam egész életemen át, aztán egyszer csak kitört. És most nekem kell mindezt rendbe raknom magammal.

Törőcsik Edit novellája

Élsz-halsz a SHE.HU cikkeiért?

Iratkozz fel a Cikkajánló szolgáltatásunkra, és mi elküldjük neked emailben a hét legjobb írásait, nehogy lemaradj róluk. :)
Forrás: Shutterstock

Nyitókép: Shutterstock