Az Insta-sztárok tökéletessége csak illúzió!
Csodálva nézem a social media "sztárokat", hogy milyen szép az életük, mennyire zöld a fű körülöttük, milyen szép a hajuk, mindig rendben van a körmük és mindig mosolyognak. Vajon hogyan csinálják?
Soha nincs rossz napjuk, jöhet bármilyen spontán fotó, azon csinosak, kipihentek és gyönyörűek lesznek. Vajon nálam miért nem ez a helyzet? Miért kell ezer fotót csinálnom ahhoz, hogy végre egy - igaz, ötszáz féle szűrővel - kimehessen az Instára? A Facebookon szinte a végtelenségig pörgethetem vissza mások boldog képeit, míg én csapzottan ülök a kanapén, és marcangolom magam: ők miért olyan csinosak, én pedig miért nem? Így taszítom magam mély depresszióba csupán egy kirakat, egy illúzió miatt.
Eleinte rájuk voltam dühös. Azon elmélkedtem, hogy miért teszik ezt velem és a világgal. Majd azon agyaltam, hogy miért teszik ezt magukkal. Pedig ők semmi dühítőt nem csinálnak, még csak nem is folyamatosan szépek: nekik is ezer fotót kell készíteniük, hogy az az egy kimehessen az oldalukra - csak erről én nem tudok. Én csak a saját valóságomról, a saját nehézségeimről tudok. És ugye, amiről nem tudunk, arról azt feltételezzük, hogy nincs is - így nekik "könnyű", nekem meg nem.
És ekkor jött a felismerés - tényleg erről szól az életem? Tényleg az érdekel, hogy másnak mekkora erőfeszítést jelent egy szelfit elkészíteni? Jesszusom!
Le kell tennem az állandó összehasonlítás igényét, senki sem jobb vagy szebb a másiknál - én sem, és ő sem. Mindenki önálló, egyedi test és lélek. Mindenki más utat járt be - mások a tapasztalatai, másként gondolkodunk és élünk. Az nem visz előrébb, ha azon agyalok, hogy neki miért igen, nekem pedig miért nem.
Pláne, hogy amit a neten látunk, azok csak kiragadott pillanatok, és nem a valóság. Senki sem fogja azt kitenni, ahogy kócosan, elkenődött sminkben üvölt a gyerekkel. És most, hogy ezt az agyam már felfogja, jó lenne letenni arról, hogy minden percben szelfi kompatibilis akarjak lenni. Karikák vannak a szemem alatt, és csapzott fejjel ébredek - na és? Ez vagyok én, amit el kell fogadni ahhoz, hogy boldog és teljes életet élhessek, és ne szippantson be a megfelelési kényszer.
Ha csak keseregve ülök a kanapén és sajnálom magam, mert sanyarú az életem, akkor igazából a könnyű utat választom. Picsogni sokkal könnyebb feladat, mint nekilátni és tenni a boldogságért: helyretenni a gondolataimat, melyek az érzelmeim legfőbb mozgatói. Ha ezt megértjük, nyert ügyünk van. Már én sem nézem többé irigykedve az Insta-celebek szép életét, hanem belevetem magam a saját tökéletlen, de annál csodálatosabb valómba.
Nyitókép: Shutterstock