Anyám más gyerekére mosolygott, de rám sosem!

Mondd, te hogy nőttél fel? Fürödtél az anyukád mosolyában, az apukád figyelmében, élvezhetted a nagyid ölelését? Érezted, hogy a szüleid bármit megtennének érted, hogy te vagy a legfontosabb a világon, aki méltó a szeretetre?

Megszégyenítettek vagy megvédtek gyerekkorodban?

Na, ha érezted, hogy szeretnek és fontos vagy, ha nem ismered a megszégyenítés pokoli kínjait, ha olyannak mered mutatni magad, amilyen vagy, akkor igazán szerencsés lehetsz. Én ezt a fajta szerencsét nem ismerem. Nem kaptam ajándékba a szeretetet. Képzeld, az én édesanyám soha életében nem mosolygott rám! Nem, nem azért, mert meghalt a szülésben. Nagyon is jelen volt az életemben. De soha nem mosolygott rám. Soha nem viszonozta a mosolyom. Soha.

Valószínűleg én voltam a világ legédesebb szeretetkoldusa, aki úgy vágyott az anyja mosolyára, ahogyan egy koldus könyörög a falatért, ami az életben maradását jelenti. Mókáztam, jeleneteket találtam ki, kedves voltam, szolgálatkész, csak hogy megkapjam.

Voltak szép ruháim, játékaim, barátaim. Apám anyámon csüngött, így a hozzám való viszonyát is az határozta meg, hogy ő épp mit gondolt rólam. És az anyám időnként egészen jókat gondolt rólam. Öltöztetett, főzött nekem, óvodába, iskolába vitt. Csak épp nem mosolygott.

Ha nem ismered ezt, és te épp valami olyasmiben szenvedtél hiányt, aminek én a bőségében voltam, talán most azt mondod: ugyan, annyi az összes bajod, hogy az anyád nem mosolygott? Nőttél volna fel úgy, hogy ételt, játékot vagy tanulási lehetőséget nélkülözöl, vagy mondjuk, alkoholista az apád! Na, az valami.

Igen, lehet, hogy igazad van. Ezt nem ismerem. Viszont mindig azt hittem, hogy nem érdemlem meg, amit kapok. Hogy semmire sem vagyok való, mert a számomra legfontosabb ember utál engem. Hiszen tud mosolyogni - például, ha találkozik egy ismerősével az utcán, akivel kisgyerek van, arra rámosolyog. Csak rám nem. Nyilván megbánta, hogy megszült. Nyilván selejt vagyok. Nyilván rosszabb az élete amiatt, mert én vagyok a gyereke. Azt a másik gyereket szeretné a sajátjának.

Forrás: Shutterstock

Képzeld csak el, hogy mindent - és annál is többet - megteszel, hogy megfelelj! Bezárod az igazi önmagad egy kicsi kalitkába, és jól eldugod a kulcsot - olyan helyre, ahol talán sosem találod meg. Csak azért, hogy nehogy megzavarjon bármi az alkalmazkodásban. Ontod magadból a szeretetet, és csak mosolyogsz, mosolyogsz, mint akinek elment az esze, csak azért, hogy hátha egyszer visszakapod azt a mosolyt. De nem.

Mert - mint később, felnőtt korodban egy terapeuta ágyán megfejtitek -, az anyukád így védekezett az ellen, hogy ne legyen veled szemben kiszolgáltatott. Hogy ne érezd, hogy bármit elérhetsz nála. Hogy ne zsarolhasd a szereteteddel, ne gondold, hogy te leszel a főnök a kapcsolatotokban. Mert az anyukád úgy vélte, ha nem mosolyog rád vissza, akkor megtanulod, hogy nem te irányítasz. Hogy a világ nem a te elvárásaid szerint fog ugrálni. Ő legalábbis semmiképp.

Igen, az anyukám jól gondolta. Megtanultam, hogy nem én irányítok. Hogy ki vagyok szolgáltatva. Képes voltam bármit megtenni a szeretetért, miközben a "bármi" és a "minden" is kevés volt. Így amikor eljött az idő és anya lettem, jeges rémület fogta el a szívem. A szoptatás után azonnal visszatettem a kisfiam az ágyába, mert megijedtem a mosolyától, ami talán még nem is volt igazán az. Akkor mentem el terápiára...

Mondd, te hogy nőttél fel? Szeretném, ha tudnád, bármi is az, amit magaddal hoztál, képes lehetsz másképpen csinálni. Nem vagy sem bűnös, sem hibás.

Hédi történetét lejegyezte Bali Edina Zsanna.

Forrás: Shutterstock
Élsz-halsz a SHE.HU cikkeiért?
Iratkozz fel a Cikkajánló szolgáltatásunkra, és mi elküldjük neked emailben a hét legjobb írásait, nehogy lemaradj róluk. :)

Nyitókép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek