Az osztály legkisebb, legkövérebb és legszemüvegesebb kislánya az első padban morzsolgatta a radírgumit a véresre tépkedett kis ujjai közt. Dórika teljes erőből harapta az ajkát, hogy meg se rezzenjen a csattanósra rágott papírgalacsinok újabb találatára. A füzetre gondolt.
Teleírt egy egész vonalast, gyöngybetűkkel. Még néhány színes kis rajzocskát is készített a szöveg mellé. A kis történet egy nyomozóról szólt, aki gyilkosokat és emberrablókat üldözött. Az utolsó pár oldalon már majdnem kiszabadította a pincéből a gyerekeket, amikor a lapok fogyni kezdtek. A betűk is összebújtak félelmükben, úgy reszkettek, a nyomozó pedig életét vesztette az akció közben.
Kicsengetéskor már a kezében szorongatta a füzetet, de hang alig jött ki a torkán, csak suttogta, hogy:
- "Tanárnő, meg tetszene nézni..."
- "Szemüveges pápa, szájában a lába!" - hallotta oldalról, úgyhogy inkább begyűrte a füzetkét a padba, és elrohant.
Az általános iskolát végigküzdötte, a gimnáziumi éveken magányosan, de jó eredménnyel tuszkolta át magát. Az egyetem végeztével csak abban volt biztos, hogy a szülővárosától minél távolabb szeretne munkát találni, a fiúval együtt, akivel titokban szinte együtt éltek.
A családja ezt hálátlanságnak és a rá jellemző felelőtlenségnek találta. Így találomra választott egyet a tőlük kapott kisvárosi álláshirdetésekből, és nekiült az önéletrajznak. Úgysem hívják majd be, ha meg mégis, nem őt választják, nyugtatta magát.
- Hobbit is muszáj beírni! - oktatta ki a lakótársa, aki a CV-t lektorálta.
- De mit? Hogy szeretek olvasni? Ne viccelj... még a végén pszichopatának néznek.
- Akkor valami sportot. Csapatjátékot, az jól veszi ki magát.
Végül a két félév kötelező kosárlabda jutott eszébe. Bár fogalma nem volt a játékszabályokról sem, beírta. "Látom, kosarazik. Én meg edző voltam fiatalkoromban. Nos, az önéletrajza sokat nem mond, tapasztalata semmi, de tudja, mit? Kap egy lehetőséget" - hangzott az interjún a válasz. Maradt. A nagyvárosi cég állásajánlatát visszautasító mailt már az édesanyja lektorálta...
- Legyél a feleségem! Északon jó messze lennénk mindenkitől, és munka ott is van. Így terveztük! - emlékeztette a fiú, akibe még mindig reménykedve kapaszkodott.
- Nem lehet... Miért nem próbálsz meg te ide jönni?
- Nem vagyok hajlandó a családod közelében lakni. Két lehetőséged van: jössz velem, vagy maradsz, és köztünk mindennek vége.
Maradt. Már harmadik éve dolgozott a cégnél, kora reggeltől, amíg csak látott, hogy ne legyen ideje sírni. Miután hazaért, azt mondta otthon, bulizni megy, de közben visszaosont az irodába, és bulldog módra termelte a papírhalmokat. A munkáját imádta, csak néha mélázott el. A copfos, magának való kolléga vállát méregette. Ha egyszer odahajtaná a fejét, vajon elférne?
- Van kedved sütizni szombaton? - állt elé egy nap a vállak tulajdonosa. Dóri meglepetésében nem jutott szóhoz, csak bólintott.
Zsombor öt év után otthagyta a céget, ahol megismerkedtek, de a copfját megtartotta. És Dórit is. Összeköltöztek, a lánynak most már lett volna miért hazamennie, a munka viszont egyre több lett, elismerés pedig nem járt. A párja egyre lelkesebben mesélt az új munkahelyéről, a paradicsomi körülményekről. Amikor néha elgurultak az épület mellett, Dóri szinte imádkozott: "Itt szeretnék dolgozni, ha valamire igazán vágyom, akkor ez az."
- Emlékszel Idára? - kacsintott rá egy este Zsombor. - Tudod, a lány az irodából. Képzeld, babát vár. Megemlítettelek a főnöknek, ha nem baj, mert Ida helyére kell majd valaki. Lenne kedved egy helyen dolgozni velem?
Dóri két méterrel a föld felett röpködött örömében. Vajon megérdemli mindezt? Vajon megdolgozott érte? Tudatosan építkezett, míg idáig jutott, vagy csak hagyta, hogy sodorja az élet magával? Bárhogy is, a lényeg, hogy boldogok - és a legjobb úton haladnak egy békés élet felé...
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
