Senkit nem lehet megváltoztatni, csak ha ő is akarja.

Egykori mesterségem címere: pasijavító, vagyis hivatásos férfilélek szerelő. Nagyon lelkesen és kitartóan végeztem a munkám, és végül hét év kellett ahhoz, hogy rájöjjek: nekem ez nem megy.

Rá kellett döbbennem, hogy "megjavítani" egy pasit teljességgel esélytelen vállalkozás - és igazából ez nem is az én feladatom. Fiatal voltam, bohó, giga nagy rózsaszín szemüveggel, és Teréz Anya szindrómában szenvedtem - mindenkit meg akartam menteni.

Talán mert az egóm elhitette velem, hogy képes vagyok felkarolni az elesetteket, és fényt vihetek a sötét életükbe. De így utólag visszagondolva, inkább csak egy naiv, küldetéstudatos lélek voltam, aki szeretett volna jót tenni másokkal, mert hitt abban, hogy így lesz értelme a szaros kis életének.

Tehát nem is volt kérdés, hogy meg kell javítanom a saját páromat is, akiről azonnal lerítt - és még be is vallotta, persze nem ilyen "szakszavakkal" -, hogy az érzelmi intelligenciája majdnem egyenlő a nullával. Olyan családban nőtt fel, ahol apa sokszor megütötte anyát, aztán anyagi javakkal vásárolta meg a szeretetüket - megadott nekik mindent, a kacsalábon forgó palotától kezdve a legdrágább játékokig. Az apját végül az alkoholizmus vitte el. Az anyukája onnantól kezdve elhalmozta szeretettel, figyelemmel és kiskirályfit nevelt belőle.

Rövid időn belül világossá vált számomra, hogy az én kedvesem képtelen beszélni az érzéseiről, és kimutatni sem tudja azokat. El is döntöttem, hogy én leszek a megmentője - hiszen pont ez a típus a specialitásom -, és én leszek az, aki megtanítja helyesen kommunikálni, és bevezetem az érzelmek világába.

Persze, nem eszik olyan forrón a kását! A gyerekkori mintákat és sérüléseket nem lehet csak úgy kiradírozni. Nem lehet valakit utasítani, hogy nyíljon meg, mikor előtte még soha nem volt rá képes, és azt sem tudja, hogyan kell csinálni. De türelmesen vártam, és minden kis sikernek örültem, mint majom a farkának. Ám a kis sikerek csak arra voltak jók, hogy elkendőzzék az idővel megjelenő és elhatalmasodó problémáinkat.

Forrás: Shutterstock

Akkor adtam fel, amikor bejött a képbe az alkoholizmus és az agresszió. Már nem csak az volt a gond, hogy nem tudta kimondani: szeretlek. Évekkel később jöttem rá: ha nem adom fel azt a képzetemet, hogy mindenféle szakértelmet mellőzve meg tudom menteni, akkor magával rántott volna.

A mai napig vallom: a kapcsolatok megjavíthatóak, és az ember képes a változásra. De már tudom, hogy nem a partner feladata játszani a terapeutát. Ha a párom szeretett volna érzelmi szinten fejlődni, akkor segítséget kért volna, vagy lépéseket tett volna annak érdekében, hogy jobb ember legyen. De nem tette, mert valójában nem is akart megváltozni. Aki pedig nem kér a segítségből - nem igényli a szervizelést - arra nem erőltethetem rá a változást, mert beletörnek a villáskulcsaim.

A szeretet önmagában nem gyógyír, ahogy a megértés és a türelem sem az. Az embereknek önmagukat kell megjavítaniuk. Még ha segítséget is vesznek igénybe, akkor is csak a használati útmutatót kapják meg - de a karbantartást saját maguknak kell elvégezniük. Ugyanis egyedül az önmagukon végzett kemény munka ér valamit.

Én pedig mint felhasználó, csak annyit segíthetek, hogy elmondom a véleményemet és a meglátásaimat. Mert ha minden szakértelem nélkül egyszer csak kitalálom, hogy feljavítom a terméket, a legjobb esetben is csak összekókányolnám. De ha még értenék is hozzá, az sem lenne garancia a pozitív változásra.

A partner egy olyan érzékeny szerkezet, amit tudunk finomhangolni, de nem hihetjük azt, hogy a szakértői vagyunk. Én pedig rájöttem, hogy a partnerem kedvese akarok lenni, nem pedig a life coach-a. Az nem jó, ha nekem kell őt tréningezni, viszont boldogan támogatom abban, hogy önmagát fejlessze. Ezt az értékes leckét sajátítottam el a több éves férfilélek szerelő szakmám idején.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?