Szívszorító, ha sír egy férfi szakításkor!

Akkor még nem tudtam, hogy milyen kemény dolog a szerelem. Voltak udvarlóim és kapcsolataim, de
olyan igazi nem, így nem ismertem a határaimat. Norbi volt az első, akivel eljutottunk az együttélésig.

Tudatlanul vágtunk bele 20 évesen, azt gondolván, hogy minden menni fog a maga útján. Az idő múlásával azonban egyre egyértelműbb lett, hogy nem passzolunk egymáshoz, és én sem passzolok az általa megálmodott életbe. Ő családot akart, folyton arról beszélt, micsoda esemény lesz, amikor megkéri a kezem, és hogy milyen házunk lesz.

Mondanom sem kell, hogy a közös albérleten nem nyúlt tovább a kapcsolatunk, még csak az eljegyzésig sem jutottunk, és ebben én voltam a hunyó. Egzisztenciálisan kiváló döntés lett volna a Norbi által kínált életet élni, de nekem ez kevés volt. Klisé, de élni akartam. Kerestem a hibákat a kapcsolatunkban, főleg benne. Hol találtam, hol nem...

De ha találtam, akkor sem volt igazi a baj, maximum jött egy jó veszekedés, ami után annyit mondott, hogy hisztis vagyok, és ő ezt nehezen bírja. Hát én is nehezen bírtam - fene se tudja, hogy mit. Talán azt, hogy mindent tálcán kínált, talán azt, hogy született feleséget kellett volna mellette játszanom. Szeretem a kihívásokat. Ez nem volt az.

Egy délután, mikor hazaérkezett, leültettem és elmondtam neki, hogy talán igyekezhetne jobban. Talán elköltözhetnék máshová - a változás gyönyörködtet és mindent megold alapon. Szerettem volna, ha valamit tesz, és nem csak az állóvizet érzem magam körül. De valahogy a beszélgetés ellenére sem történt semmi. Nem vagyok a megcsalás híve, szerintem ez kimondottan gerinctelen dolog, és ezt már akkor is így gondoltam.

Minden sejtem tiltakozott a félrelépés ellen, ezzel egyidőben viszont egy olyan csábítás kerített hatalmába az "unalmasnak" vélt életemben, aminek csak nagyon nehezen tudtam ellenállni. Még egyszer leültem beszélni Norbival, hogy rázzuk fel a kapcsolatunkat, különben baj lesz, és azt nem szeretném. De sajnos még mindig nem vett komolyan, mert nem érezte a veszélyt.

Forrás: Shutterstock

A felismerés egy átmulatott éjszaka után érte el, amikor meghallotta a hajnali telefonbeszélgetésemet. A barátnőmnek ecseteltem, hogy mennyire csábít az új pasi, és nem tudom, mitévő legyek. "Megcsalni nem fogom, de akkor hagyjam el?" Norbin olyan fájdalom lett úrrá, hogy egy szót sem tudott szólni, csak állt és nézett. Tisztáztuk a dolgot, őszinte voltam vele, és végre érezte a szavaim súlyát. Végre elindult valami, ám akkor már hiába.

Még mindig nem azt kaptam, amire az akkori lázadó szívem vágyott, de ő napról napra jobban igyekezett, ami miatt nagyon tiszteltem. Ennek ellenére mégis siralmas véget ért a kapcsolatunk. Végre időt szánt arra, hogy elvigyen egy romantikusnak tervezett vacsira.

A főétel megérkezése előtt azonban egyszer csak kibukott belőlem, hogy én ezt nem bírom tovább. Nem tudtam megmagyarázni, hogy mit nem, csak azt hajtogattam, hogy szakítani akarok. Őt pedig - az előzmények ellenére - az egész hidegzuhanyként érte. És az a durva, hogy engem is, hiszen nem készültem rá. Csak megtörtént.

Hazáig zokogtunk mindketten. Ráadásul ezután még két hetet kénytelenek voltunk egy fedél alatt lakni, ami nem könnyítette meg a szétválást. Dacosan, haraggal váltunk el - azóta megbékéltünk, hiszen utólag már ő is megértette, hogy jó döntés volt a szakítás. Neki is, nekem is eljött a vágyott élet, valaki mással. De akkor borzasztó volt látni, hogy így összetörtem egy embert. Látni egy férfit, ahogy szívből zokog, miattam...

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek