Örök életemre magányos maradtam, hogy a húgomat segítsem!

Ma este egy meghitt pillanatban odakucorodott mellém az unokahúgom és elmondta, hogy babát vár. És hogy nagyon boldog, de fél is. Boldog, mert minden vágya, hogy anya legyen, és fél, mert a fiú, akivel jár, azt mondta, ő még nincs felkészülve erre. "Segítesz?" - kérdezte.

Néztem ezt a csodás nőt, aki épp betöltötte a huszonötöt, és szinte felrobbant a szívem. Annyira szeretem őt, őket. Négyen vannak. A húgom gyerekei. "Persze, tudod, hogy segítek" - válaszoltam boldogan. Váratlanul ért ez az öröm. Épp mostanában nagyon erőteljesen éreztem, hogy valamiféle számadást kell csinálnom.

Hiszen miközben egy nagy család vesz körül, én még mindig társtalanul, egyedül vagyok. Emlékszem, amikor jó tíz éve ugyanez az unokahúgom kamaszlányként odaállt elém és azt kérdezte, hogyan lehet, hogy én soha nem voltam szerelmes. Miért nem mentem férjhez? Azt hiszem, azóta tartozom a válasszal - elsősorban magamnak.

Persze, hogy voltam én is szerelmes. Amolyan romantikus, kézremegős módon. Épp csak leérettségiztem. A fiú egy év együttjárás után úgy döntött, hogy elköltözik háromszáz kilométernyire. Ott várta egy jó állás. Könyörgött, hogy menjek vele, de a húgomnak épp akkoriban volt rám a legnagyobb szüksége. Anyu betegeskedett, a család nehéz időket élt, eszembe sem jutott, hogy a sorsukra hagyjam őket. Maradtam.

Persze megbeszéltük, hogy amint lehetőségem lesz, megyek utána. Nem lett lehetőségem. Mindig volt valami. Tettem a dolgom. Néha még találkoztunk, de két év alatt belefáradt abba, hogy várnia kell rám. Utána valahogy egyedül maradtam. Mármint szerelem nélkül, mert amúgy egy percig sem voltam egyedül.

Egyszer csak a húgom szerelmes lett, és már jött is az első gyerek. Én pedig annyira boldog voltam, mintha én szültem volna. És mivel nagyon gyorsan itt volt a következő baba is, nagyon sokat kellett segítenem. Szinte állandóan. Aztán a húgom házassága tönkrement. Vigasztaltam, oltalmaztam, segítettem túlélni, továbblépni. Összenőtt az életünk. Akkoriban azt hittem, így fogunk élni mindig. Együtt neveljük a két kisfiút, megadunk nekik mindent, amire csak szükségük van. Nálunk jobban nem szeretheti őket senki.

Forrás: Shutterstock

Amikor a húgom újra férjhez ment, szó nélkül háttérbe vonultam. Abba nem gondoltam bele, hogy rám már nem lesz szükség - mondjuk, elviselhetetlenül fájt volna, ha így alakul. De nem így lett. A húgom új férje, aki eleinte úgy tűnt, hogy igazi pótapuka lehet, egy idő után soknak érezte a két "idegen" fiút. A húgom pedig nagyon szenvedett ettől, és újra nagyon sok időt töltött velem.

Ki másnak mondhatta volna el az érzéseit, ha nem nekem? Nővérek vagyunk, mi állunk a legközelebb egymáshoz, és nincs az a férfi, aki miatt ez megváltozhatna. Így aztán szinte mindig együtt voltunk, hogy a fiúk megkapják ugyanazt a figyelmet, mint addig. Hogy ez az új sógoromnak nem tetszett? Engem ez egyáltalán nem érdekelt. Lett volna jobb férj, jobb nevelőapa, akkor nem lett volna szükség ilyen mértékben rám!

Amikor ebben a házasságban is született két gyerek, a sorsom végképp eldőlt. Már nem is működött volna semmi nélkülem. Iskolák, bölcsik, óvodák, különórák, együtt tanulás, mind-mind értem kiáltott. A sógorom nemhogy nem lett jobb férj attól, hogy apa lett, hanem talán méginkább kivonta magát a feladatokból. A négy gyerek folyamatosan foglalkoztatott mindannyiunkat, ő viszont sokszor menekülőre fogta. Majd el is váltak.

Még szerencse, hogy én ott voltam. Mindig. Hogy is lett volna időm arra, hogy saját családom legyen? Na, de mit is beszélek? Hiszen volt saját családom. Van saját családom.

Az idő persze jól elszaladt. Már minden gyerek külön él. Talán emiatt történt, hogy valahogy elvesztettem a bizonyosságom a saját családot illetően. A húgomnak megint új párja van. Nem akarok mártírkodni, nem gondolom, hogy feláldoztam az életem azért, hogy a húgom és a gyerekei könnyebben éljenek. Imádom őket, mégis mostanában sokszor éreztem, hogy valaminek történnie kell, mert megbolondulok. És mintha már alakulna is valamiféle új élet.

De most itt áll előttem ez a drága fiatal nő, akinek szüksége van rám. Aki valószínűleg nem boldogulna a segítségem nélkül. Így az új élet nem az, amire az elmúlt hetekben gondoltam. Hanem az, aki az ő pocakjában van. Program, sok-sok évre...

Aranka történetét Bali Edina Zsanna jegyezte le.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?