Kétségbeesetten kerestem a szerelmet!

Ahogy az életem apró, széthullott darabkái szépen egésszé rendeződtek, végre megkaptam a válaszokat a soha meg nem értett dolgok miértjeire. Mindannyian átéltük már a totális kilátástalanságot egy-egy értelmetlennek tűnő szakítás után, nem?

Én abban hiszek, hogy ok nélkül semmi nem történik, még akkor sem, ha néha hosszú évek kellenek ahhoz, hogy megértsük, miért is alakult úgy, ahogy. Bizonyára vagyunk jó néhányan, akik unjuk már a látszólag semerre nem tartó örökös versenyfutást, ami valójában csak ugyanazon körök sokszori lefutását jelenti. Egymás utáni randik, óvatoskodás, ami nekem az állandó őszinteségi rohamaim miatt sosem ment túl jól. A kezdeti izgalmak, a rengeteg energia, amiről hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy csak a kapcsolat elején kell igazán beleadni. A szívdobogva várt randik és a rózsaszín köd, na meg a szerelmünk túlidealizálása.

Igen, én is sokszor ámítottam magam, próbáltam eltussolni a szembeötlő és elég nagy kaliberű eltéréseket kettőnk között, bízva abban, hogy majd nálunk máshogy lesz. Majd mi megmutatjuk, hogy igenis ez most holtodiglan-holtomiglan.

Mintha valami átkozott versenyfutás lenne az egész. Minél több energiát fektettem bele a dolgokba, rendszerint annál nagyobb pofont kaptam az élettől a történet végén. Persze ezért nemcsak a másik felemnek hitt szereplők voltak a hibásak, hanem legalább annyira én is. Néha bánkódtam amiatt, hogy túl sok időt vesztegettem a tökéletes társsá formálásra, formálódásra.

Aztán egy, kettő, három komolyabb ilyen forgatókönyv rémálomba fulladását követően már tényleg oda jutottam, hogy belefáradtam az egészbe. Mi több, feleslegesnek láttam még keresni is bárkit, akit magam mellett akarhatnék tudni. Persze tudom, nem kell keresni, majd jön. De ezt az akkori szeretetéhes, kétségbeesett énemnek senki nem tudta megmagyarázni. Helyesbítek: értettem én tökéletesen, mi a helyzet, de képtelen volt a lelkem elfogadni. Pedig nagy igazság, hogy akkor kapod meg, amit akarsz, ha már elfogadtad, hogy nem lehet a tiéd.

Forrás: Shutterstock

De vajon mi a tökéletes recept arra, hogy boldogok lehessünk? Úgy igazán, felesleges - vagy annak érzett - körök lefutása nélkül? Egyáltalán az, akinek az ölébe hullik az igaz szerelem, vajon képes úgy becsülni, mint az, aki már megjárta érte a hadak útját? És hogy lehet túlélni a szívtörések hadát?

Sokszor elítéltek, mert hol könnyekbe, hol alkoholba fojtottam a bánatom, de már ezt sem bánom. Persze senkit nem buzdítok ilyesfajta megoldásokra. De visszatekintve úgy látom, még mindig százszor jobban jártam, hogy ha ilyen módszerrel is, de kiadtam magamból, ami fájt. Ahelyett, hogy magammal cipeltem volna a jelenlegi, normális, kerek, teljes életembe.

Egységes recept pedig nyilván nem létezik. De már semmit sem bánok, mert a megannyi pofáraesésnek, az értelmetlennek tetsző, olykor hazug kapcsolatok drámájának is volt értelme. Érzem és tudom, hogy soha nem lehettem volna az, aki ma vagyok, ha nem éltem volna át ezeket a szépnek induló katasztrófatörténeteket.

Örülök, hogy nem féltettek túl a csalódásoktól, és örülök, hogy volt alkalmam ezeket is megtapasztalni. Mert így valóban képes vagyok értékelni akár egy fikarcnyi jót is. Persze ez nem azt jelenti, hogy aki nem szenved, nem is érdemel boldogságot - de az biztos, hogy számomra így igazán mézédes a boldogság íze.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?