Nincs elcseszve a családi mintám, mégsem találok normális pasit.

Ülök a pszichológus várószobájában. Szeretek hamarabb érkezni, összeszedem kicsit magam, ráhangolódom az előttem álló beszélgetésre. Már ötödik alkalommal vagyok itt. Jöttem egy problémával, és persze kiderült, hogy amit én problémának hittem, az csak egy pici felszín, a mélyben sokkal nagyobb és fontosabb "erők dolgoznak."

Majdnem megfutamodtam, de aztán felhívtam apát, mert mindig nagyon fontos nekem, hogy ő mit gondol. Apa meghallgatott és azt mondta, lehet, hogy ez az a pillanat, ami megváltoztathatja az életem. Ezért kértem újabb és újabb időpontot. Talán mára már ki is tudom mondani: terápiára járok.

Furcsa kettősség volt bennem. Amikor először elmondtam a problémámat, és ennek kapcsán odakanyarodtunk a szüleimhez, nem is értettem, hogy nekik ugyan mi közük lenne ehhez. Ők biztosan nem okoztak nekem semmi rosszat. Normális családban nőttem fel, mindig tudtam és éreztem, hogy szeretnek. Klasszikus "rend" működött: anya körbeölelt a szeretetével, apára pedig mindig számíthattam.

Ezért is gondoltam, hogy külső segítséget kell kérnem, mert nekem valami miatt mégsem működnek a párkapcsolataim. És folyton azt hallom, hogy ez általában azért van, mert nekünk, mai fiataloknak, nincsenek valódi mintáink. Nincs apaminta, nem látunk létező - és jól működő - házasságokat, nem élhetjük át a család erejét. Márpedig én ezt biztosan nem mondhatom el magamról.

Mégiscsak kísérletezem, pedig már önmagában ez a kifejezés is zavar. Ha a szüleim házasságát nézem, azt látom, hogy ők két végtelenül megbízható, egymást szerető ember, akik bármit meg tudnak oldani. Ha magamra nézek, azt érzem, hogy a megbízhatóság kevés, és még a szeretet sem garancia semmire.

Azt mondja a pszichológusom, hogy egy nő életében az apai minta a meghatározó. Hogy az önbecsülésem, a világban való lelki "tájékozódásom" elsősorban azon múlik, hogy mennyire volt mély a kapcsolatom az apukámmal. Legalábbis valami ilyesmit szűrtem le a beszélgetésünkből. Erre nézem a csajokat körülöttem a zűrös családjaikkal, figyelem a magabiztosságukat, és nem értem, végképp nem értem, hogy nekem miért nem működik semmi.

Forrás: Shutterstock

Miközben felfejtjük a sorsom, rájövök, hogy alig tudok valamit a családomról. Ezért amikor találkozom a szüleimmel, kérdezgetem őket. A szüleikről, a gyerekkorukról, a félelmeikről, arról, hogy mit gondolnak a jövőről. Próbálom elhelyezni magam a múlt-jelen-jövő családi tengelyén, és egyszer csak megértem, hogy az elmúlt huszonöt évemben - miközben kétségkívül elmerülhettem az anyukám szeretetében - szinte mindenben az édesapám gondolkodása hatott rám.

Ezért most másképpen fordul felé a figyelmem. Ő vajon honnan "érkezett", milyen volt az a régi család, rá ki hatott, hogyan lett az, aki? Mesél. Fájdalmakról, meg nem értettségről, szeretetnélküliségről, alkoholizmusról, bántalmazásról. Arról, hogy az anyukámmal való találkozásáig nem hitt az emberekben. Csodálkozva nézek az anyukámra. Ő erre könnyes szemmel mesél az ő apukájáról, az én nagyapámról. Arról, hogy mindent a nagypapától tanult: hogy mi lehet egy nő valódi szerepe egy férfi mellett vagy, hogy mi lehet két ember szövetségének valódi tartalma.

Mert a nagyapám, akit én már sajnos nem ismerhettem meg, egy valódi varázsló volt. Ember, csupa nagybetűvel. Aki szárnyai alá vette ezt a vad fiút, és férjet és apát "csinált" belőle, pedig alig volt rá két éve. És aki úgy halt meg nagyon korán, hogy én már az anyukám hasában vártam a találkozásom a világgal. De így még rólam, velem kapcsolatban is tudott útravalót adni.

Ülök a pszichológusnál. Várom az ötödik találkozást. Hozom a nagyapám emlékét. Megsimogatom a lelkemben. Elgondolkodom a család furcsa szövevényén és annak a jelentőségén, hogy most egy este alatt többet tudtam meg magunkról, mint az elmúlt huszonöt évben. Az anyukám nyakában lógó medál által rejtett férfi arc, a nagyapám arca, hirtelen életteli valóság lett.

Valahogy most először érzem azt, hogy én is rendben leszek. Úgy valóságosan. Képes és kész arra, hogy hozzászőjem a magamét a nagy családi szőtteshez. Nem tudom még, pontosan merre indulok, de azt tudom, hogy nem vagyok egyedül - és ennek a jelentőségét talán most értettem meg igazán.

Lia történetét Bali Edina Zsanna jegyezte le.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?