Ez a legutolsó esélyünk a kapcsolatunk helyrehozására?

Fél órával korábban mentem oda. Meg akartam nyugodni, hogy mire ő is ideér, már ne látszódjon rajtam semmi. Rendezett vonások, rendezett külső. De belül?! Soha nem hittem volna, hogy ez velünk is megtörténhet.

Hogy nem tudunk egymással beszélni - csak ordítva, anyázva, sértetten, és ezért inkább egy nyilvános helyre megyünk. Észrevétlenül csúsztunk bele. Én rá haragudtam, ő meg rám. Egyszerűen nem hiszem el, hogy elment. Hogy inkább egy másik nővel és annak a gyerekével akar élni. Vagyis nem. Mert igazából még ehhez sem elég bátor, csak a szüleihez ment el. Ahol persze csak akkor van, amikor a gyerekeinket elviszi tőlem.

Hát annyira szörnyű volt neki velem és a négy gyerekével, hogy ő ezt már nem akarja?! Ki mondta, hogy könnyű lesz? Szerintem soha senki. És ő még a könnyebbik részét kapta. Minden reggel elment otthonról pénzt keresni. Néha segített, hogy legalább ne négyfelé kelljen indulnom reggel: bölcsi, ovi, iskolák. Ilyenkor azt hittem, látja és érzi, hogy mennyire nehéz egy hétköznap reggel.

Persze ilyenkor jófejkedett, apa a Forma-1-es pilóta, akit segítenek a szerelői szendvicset készíteni, Áron hozza a zsömlét, Rebeka felvágja őket, a két kicsi meg lelkesen pakolja bele a szalámit és a sajtot. Apával még ez is jobb. Mert én nem tudok így játszani velük.

Pedig mindig eltervezem, hogy legyen elég időm egyesével, szeretettel ébresztgetni őket, mégiscsak jobb így, mint az ébresztőórára, de aztán begyorsulnak a dolgok. A bölcsist még öltöztetni kell, az ovisnak csak segíteni, a két nagy meg már magától öltözik, mosakszik. Ez így jól hangzik, de aztán kiderül, hogy egy fogalmazást meg kell még írni, amit tegnap este Rebeka elfelejtett mondani, Áron meg szól, hogy jaj, mami, ma ünneplő kell az iskolába - és borul az egész.

Rohangálok, közben diktálom a fogalmazást, vasalom az ünneplő inget, a két kicsi már útra készen, elkezdenek legózni, és persze mondják és mutatják, hogy mit csinálnak, de nem tudok négyfelé figyelni... Utálom magamat érte! Más anyukák biztosan jobban csinálják. És azt érzem, reménytelen vagyok, egy béna, aki egy reggeli elindulást sem tud gond nélkül megcsinálni.

Forrás: Shutterstock

Olyan ideges leszek, hogy kétszer leizzadok, utálom ezt is, ezt a mindig szétcsúszott, rohanós énemet. Ő is utálta. Azt mondta, nem ilyen voltam, hanem könnyed és laza, most meg gondterhelt és merev vagyok. Hát, én is kiszerettem volna magamból. Tényleg csak a baj járt a nyomomban.

A fél karomat odaadtam volna, ha néha itthon marad ő velük, én meg csak egy kicsit egyedül vagyok. Mert még futni is babakocsival mentem, mellettem meg a nagyok rollerrel vagy bicajjal. Élveztem, mert szépek, okosak, imádom őket, de azért úgy szerettem volna néha csak saját magammal lenni. Nem csinálni semmit, feladat nélkül lenni.

Nem értette, mert neki volt ilyen. A hajnali horgászat, vagy munka után a sport. Amikor szóltam, azt kaptam, más feleségek nem szólnak, megoldják. Miért nem tanítottam meg a gyerekeknek, hogy tessék szépen csendben maradni, amíg én még pihenni szeretnék!? Hát ja, ki nevelte őket?!

Sok mindenről kell beszélni. Egyszerűen nem hiszem el, hogy elment. Szépen lassan, napról napra vitte el a cuccait, először csak egy héten egyszer nem aludt itthon, mert elhúzódott a munka, és nem akart felzörögni bennünket - inkább a szüleihez ment. Aztán még egy, még egy, és még egy éjszaka nem jött haza. Három hónap alatt gyakorlatilag elköltözött. Amikor a gyerekekért jön, csak csönget, hogy jöjjenek kifelé, rám sem néz, amikor beszélni próbálok vele. Telefonon meg csak ordítozni tudunk. Na, majd ma. Remeg az egész testem, amikor meglátom őt közeledni felém, annyira félek.

Törőcsik Edit novellája

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?